Little Butterfly 2. Fejezet 7. Rész / Rosszul sikerült kísérlet

♦ Hoseok Pov ♦

- Üdv! Beszélhetnék Jiminnel? - kérdeztem a torkomban dobogó szívemmel. - Jimin most nem akar látni. Menj haza - mondta rezzenéstelen arccal. Szuper. Még gyorsabban kezdett verni a szívem, és ahelyett, hogy erőszakoskodtam volna, lehajtott fejjel bólogatni kezdtem, és hátat fordítva a házunk felé mentem. Elfelejtettem egy olyan dolgot, ami talán számára a legfontosabb. Bementem a házunkba, és a szobám felé indulva bedőltem az ágyamba. A torkom összeszorult és forró könny cseppek gyűltek a szemembe. Hogy lehetek ekkora idióta? Sóhajtva egyet lecsuktam a szemeimet, de egy percig se ragadott el az álom. Egyre csak emésztettem magam, és kínzott a bűntudat. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, majd mire újra a telefonomért nyúltam, az már négy órát mutatott. Tovább forgolódtam. Reggel muszáj lesz mindent megmagyaráznom Jiminnek. Nem tudom mennyire lesz megértő, de remélem, hogy minimum meghallgat.

Részletesen végig gondoltam, hogy hogyan fogok odamenni, mit fogok mondani, és ha megbocsájt, hogy fogom neki megköszönni. Iskola után pedig biztos, hogy elviszem a Han folyóhoz. Eljátszadoztam a gondolattal, egészen hat óráig, amikor bár már kezdett rajtam kifogni az álmosság, nem aludtam vissza, hanem a fürdőszoba felé indultam. Lezuhanyoztam, majd magamra kapva a ruháimat a suli felé indultam. Mire beértem, Jiminen kívül mindenki a megszokott helyünkön állt. - Sziasztok - sétáltam közéjük ásítva. - Szokásod lesz ilyen szarul kinézni? - kérdezte Suga nevetve. - Höh? - értetlenkedtem - Bocs, csak semmit nem aludtam... - Miért? Nem tán' Jiminnel voltál? - mosolygott Jin. - Hát... Nem egészen - hajtottam le a fejem. - Szia Jimin! - integetett Jungkook hevesen, mire mindannyian felé kaptuk a fejünk. Jimin óvatosan rám nézett, majd elkapva a tekintetét sietve az épületbe indult. - Hoseok, mi történt? - kerekedett ki V szeme, de mit se törődve vele Jimin után indultam. - Jimin várj már - kérleltem miközben mögé sétáltam. Mint aki meg se hallott, úgy ment tovább előttem - Kérlek hallgass meg - ragadtam meg a csuklóját, de ki is rántotta azt a szorításomból és hirtelen szembe fordult velem. - Nem érdekel! Érted? Leszarom a magyarázkodásod! - kiabált - Tudod te milyen fontos lett volna ez nekem? Tisztába vagy vele mennyire elbasztad? - gyűltek lassan könnycseppek a szemébe. - Hogy tudsz csak úgy megfeledkezni rólam? Miért kell csalódnom mindig? - csuklott el a hangja. Tekintetét bámulva minden szavamból kifogytam. Nyeltem egyet, majd egy lépéssel közelebb próbáltam menni hozzá, de ő hátrébb húzódott. - Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam - kérleltem remegő hangon. - Csak hagyj békén - rázta meg a fejét, majd beviharzott az épületbe, én pedig csak néztem utána. Suga mellém sétált és szigorú tekintettel nézett rám. - Mit csináltál te idétlen? - kérdezte. - Mindegy - morogtam, majd én is bementem a suliba, azon belül is a termembe. Leültem a padomba és csak bámultam magam elé. Elbasztam. Elbasztam és lehet, hogy sehogy nem fogom tudni helyre hozni. Fáradság és mélységes fájdalom áradt szét az egész testemen. Éreztem, ahogy forró könnycseppek telepszenek meg a szemem sarkába. - Hoseok, kérem, segítsen! - zökkentett ki gondolataimból a kémia tanárunk. - Miben? - álltam fel helyemről. - Pakolja ki a lombikokat a padokra - mutatott a tanári asztalra felhalmozott említett tárgyakra. Kezembe fogtam kettőt, majd leraktam azokat és ugyanígy csináltam a többivel is. Becsengettek és mindenki beviharzott a terembe. Leültem a padomhoz és vártam az utasítást. A figyelmem egyértelműen nem a tanárunkra ragadt, sokkal inkább Jimin járt az eszembe. Vajon mennyi esélyem van arra, hogy valaha is megbocsájtson? - Na, gyerekek! A mai alkalommal különös képpen szeretném, hogy figyeljenek arra, amit mondok, és megfelelően végezzék el az utasításaim. Ne próbálkozzatok semmi mással! - csapta össze a tenyerét tanárunk. - Lássunk neki. Először is mindenkit megkérek, hogy töltsék fel vízzel üvegeiket, majd dobják bele az itt található hajó maketteket - mondta és megvárta, míg mindenki végez az első ponttal - Szóval a kísérletünk célja az lesz, hogy elsüllyesszük a vízen lebegő hajót anélkül, hogy ahhoz hozzáérnénk. Tehát, a vízbe feloftamej oldatot cseppentünk - mutatta az asztalán - majd nátrium darabkákat dobunk bele - szórta bele a nátrium darabokat táljába, mire el is süllyedt a hajója. Mi is követtük a mozdulatát, mire a miénk is úgy tett. Az osztály meglepődöttségében éljenzett és tapsolt, de engem valahogy hidegen hagyott a dolog. Ledöntöttem a fejem a padra és lecsuktam a szemem. - Ez egy szar - morogtam magam elé. Valahogy ez volt az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztatott. - Folytassuk a következő kísérlettel, ami pedig... - mondta lelkesen pedagógusunk. A mondata másik felét már nem hallottam, ugyanis szemeim leragadtak és mély álomba merültem.

*** Savanyú szag csapta meg az orrom, ami mellett kétségbe esett kiabálás riasztott fel. - Hoseok ébredj! - lökdösött Yoora, majd kiszaladt a teremből. Felpattant a szemem és láttam, ahogy mögülem az egyik lombik tömény füstölgésbe tört ki. - Mindenki menjen kifelé! Takarjátok el az arcotokat! Véletlen se lélegezzétek be a füstöt! - üvöltötte tanárunk, mire ő is kirohant a teremből, engem hátra hagyva. Kurva jó. Mi történhet még ma? És melyik volt az a fogyatékos barom, aki még ennyit se tud megcsinálni? Felálltam a helyemről, de lehajolva a táskámért megszédültem és a földre rogytam. - Aishh - mormogtam, majd megpróbáltam feltápászkodni. A savanyú szagú füst fuldoklásra késztetett, amitől heves köhögésbe kezdtem. Visszaestem a földre és úgy próbáltam kikúszni, miközben egyre nehezebben köhögtem. Az oldalamat szúró érzés terítette be, amitől felordítottam, majd a testemet elhagyta az összes erőm, és lecsukva a szemem, minden gondolatom elcsöndesült.

♦ Jimin Pov ♦

Kedvetlenül nyitottam ki pilláimat és a párnám alá nyúlva előhúztam a telefonomat. Fél nyolc. Nem akarok iskolába menni és nem akarok Hoseokkal beszélni. Nem tett semmit ez az alvás az ellen, hogy ne legyek rá mérges pedig azt hittem majd elmúlik. Habár ha belegondolok, valóban felmérgel az egész sztori. Felkeltem az ágyból és magamra véve egy farmert és egy pulcsit, lementem a nappaliba. A konyhába fordulva az asztalon egy cetlit láttam meg. „ Jimin, tegnap volt itt Hoseok, veled akart beszélni. Mielőtt még tényleg eldöntenéd magadban, hogy örök haragot fogadsz a miatt, hallgasd meg miért nem tudott elmenni! A kajára való zsebpénz pedig remélem elég lesz, Puszillak, anya! „ - Chh. Nem érdekel a kifogása – mondtam dühödten és összegyűrtem a papírt majd a kukába dobtam. A pénzt elvettem az asztalról és a táskámat felvéve a hátamra a bejárati ajtóhoz indultam. Felvettem a cipőim és a dzsekim és kiléptem az utcára. Bezártam az ajtót majd elindultam a suli irányába. Egy tizenöt perc elteltével befordultam a sarkon és megláttam a bandát a kapu előtt. Nagyot sóhajtva sétáltam tovább majd Jungkook hevesen integetni kezdett felém. - Szia Jimin! – Kook, köszönésére mindenki hátrafordult. Hoseokra egy semmitmondó pillantást vetve elsétáltam mellettük és gyorsítva a tempómon az épületbe siettem. - Jimin várj már – halottam meg Hoseok kérlelő hangját. Ügyet sem vetve rá sétáltam tovább. - Kérlek hallgass meg – ragadta meg hirtelen a csuklóm, amit azonnal ki is rántottam és szembefordultam vele. - Nem érdekel! Érted? Leszarom a magyarázkodásod! – kiabáltam rá. - Tudod te milyen fontos lett volna ez nekem? Tisztába vagy vele mennyire elbasztad? – tartottam meg az emelt hangszínt és szemembe hirtelen forró könnyek kezdtek gyűlni akaratom ellenére. - Hogy tudsz csak úgy megfeledkezni rólam? Miért kell csalódnom mindig? - csuklott el a hangom. Meggyötört arccal nézett rám és előrébb lépett egyet, amire én pedig hátrébb. - Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam – kérlelt remegő hangon. - Csak hagyj békén – ráztam meg a fejem és minél gyorsabban szedve a lábam berohantam az ajtón. Hirtelen minden erőm majdnem kifogyott testemből, és ha nem dőlök, a falnak valószínűleg elájulok. Homlokomat fogva álltam így becsengőig, nagyokat sóhajtva és mire indultam volna hirtelen megéreztem egy kezet vállamon. - Jimin jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel az ismeretlen lány. - Nem, nem vagyok – mondtam miközben ismét a könnyeim akartak útjukra törni. Felnéztem a lányra és ekkor hirtelen beugrott, hogy ki is ő. Yoorával láttam egyszer beszélgetni, amikor a kirándulás előtt a folyosón kért meg Hoseok, hogy gyűjtsük együtt a zászlókat. - Akkor menjünk el a gyengélkedőre – ragadta meg a vállam, hogy egyenesbe hozza a testem. - Nem, nem szükséges. Menjünk órára, de azért köszönöm – szedtem össze magam egy kicsit és egy mosoly kíséretében ránéztem a lányra és elindultam a termem felé. Épp azelőtt léptem még be a helységbe, hogy a tanár is betette lábát. Leültem a helyemre és szemem sarkából láttam, ahogy Taehyung folyamatosan engem néz szomorú tekintettel. Nem akarok vele beszélni, sőt senkivel sem. Egyedül akarok lenni egy zajtalan helységben. - A mai órán elkezdjünk algebrázni még pedig a négyzetgyökvonással foglalkozva elsőnek – a szavakat értelmezve tehát matekóránk van. Szuper, az egyik leggyűlöltebb dolog a világon. Az osztálytársaimon körbenézve hirtelen megpillantottam Victoriát, aki pont ekkor nézett felém és összetalálkozott a tekintetünk. Szélesen elmosolyodott és kacsintott egyet, amire szemet forgatva inkább a mellettem lévő ablakon néztem ki az udvarra. A tanár szavaiból egy szót sem értettem meg így jobbnak láttam, hogy meg sem próbálok becsatlakozni az órába. Eltelt egy félóra és még mindig a táblát írta teli, furcsábbnál furcsább egyenletekkel. - Ha ezt leírtátok, akkor… - hirtelen a tűzjelző csengő hangos sípolása zengte be az iskolát, amire mindenki fejét kapkodva kezdett el pánikba esni. – Gyerekek, nyugalom biztos csak egy próba, nem lesz semmi baj! – próbálta nyugtatni a többieket. Ahogy azt már minden iskolában szokás itt is sorakozunk kellett a terem ajtaja előtt és kisétálni az udvarra. Felálltunk padjainkból, és ahogy láttam engem érdekelt a legkevésbé, hogy tűzjelző próba van. - Állj! Kérem mindenki a ruháját az orra elé fogva siessen ki a teremből, és próbáljanak meg nem beszívni a füstöt! – rontott be hirtelen az ajtón egy magas, védőfelszerelésben lévő férfi. Ezután mindenki sikongatott és a folyosón lévő többi teremből is kihallatszódtak a női kiáltások. Egy csöppet most én is megijedtem. Kisétáltunk a folyosóra, az utasításnak megfelelően. Hatalmas füstfelhők szállingóztak a levegőben. Fejemet jobbra fordítva sokként ért a kép, ami elém tárult. Hoseok terméből áradt a füst és a diákok segítségére sietett tanárok és mentősök rohangáltak. Nagy volt a tömeg, amelyben azonnal Hoseokot kezdtem el keresni a szememmel, ám ekkor megláttam amint Yoora próbál sietősen közeledni felém. - Jimin!! – kiáltotta, ami után azonnal köhögött. – Hoseok bent maradt – mondta mikor már mellém ért. Kikerekedett szemekkel rá néztem és a szívem egy dobbanást kihagyott. Azonnal ki szállt a gondolatomból minden Hoseok ellenes elmélet és az utamból félre lökve a diákokat rohantam bele a sűrű szürke felhőbe. - Hé, hé, hé! Nem mehetsz be oda! – állított meg egy férfi, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint az az ember, aki figyelmeztetett minket. - BENT MARADT A BARÁTOM – üvöltöttem rá könnyes szemmel, amire meglepetten rám nézett. - Nincsen már senki – köhögött, annak ellenére, hogy maszk volt rajta. – Mindenkit kihoztunk nyugodj meg! – emelte fel a hangját, hogy jobban halljam a zajtól. – Most pedig rohanj kifelé az épületből!! – kiabált most már amire a szám és orrom elé téve a pulcsimat löktem félre és berohantam a terem ajtón. A szememet már kellemetlenül marta a füst és már engem is elfogott a köhögés. Az emberek, akik bent oltották a tüzet csak ekkor vettek észre és kezdtek el kiabálni. Fejemet kapkodva néztem a padok között hátha ott van valahol Hoseok és a leghátsó pad mellett véltem felfedezni egy testet, ami mellé azonnal oda rohantam. A fekete hajtincseket meglátva egyre hevesebben vert a szívem. Leguggoltam és magam felé fordítottam az arcát. - HOSEOOOK!!! – üvöltöttem fel a könnyeimtől és a füsttől is alig látva. Egyre jobban kezdtem magam rosszul érezni, és ahogy karjaim közé próbáltam volna emelni a testét hirtelen megszédültem. – Hoseook – próbáltam még felébreszteni ám annyira elvesztettem egyensúlyom, hogy a földre kerültem. A hangok eltompultak és már csak a közeledő emberek összemosott alakját láttam magam előtt. *

Hangos kiabálás, és a fehér fény amely majd kiégette a retinámat. Nem akartam teljesen kinyitni a szemeim ezért egy résnyire pilláim alatt megpillantottam egy előttem nem messze lévő ágyat, amin egy fehér ruhát viselő lány feküdt.
- De ugye jobban lesz, doktor úr? Kérem, mondja, hogy igen! – hallottam meg anya hangját, ami most teljesen megnyugtatta a szívem és kinyitottam teljesen a szemem és ránéztem. Aggódó tekintettel várta az orvos válaszát, akinek már látszólag elege volt anyám kérdéseiből.
- Igen, jobban lesz, kérem, üljön..
- Kisfiam!! – vett észre anya, ahogy épp mosolygok rá. Azonnal tenyerei közé vette az arcom és ahol csak ért megpuszilgatott. – Jimin istenem, te hülye annyira megrémisztettél!! – mondta, miközben már fentebb csúsztam az ágyon és a hátamat az ágytámlának döntöttem. – Ahj te – ölelt meg.
- Jól vagyok anya – mosolyogtam rá bíztatás képpen ám ekkor eszembe jutott Hoseok, ami után lefagyott a mosoly az arcomról és felpattantam az ágyból. – Hoseok! Hoseok, hol van Hoseok?!!! – kezdtem el kiabálni, amire a többi beteg csak rosszallóan nézett rám, de ez érdekelt a legkevésbé.
- Nyugodjon meg! – lépett elém az orvos.
- Nem nyugszom, amíg nem tudom, hol van Jung Hoseok!! – kiáltottam rá, amire vérbefagyott az arca és szomorúan rám nézett. Ismét kihagyott egy ütemet a szívem és eltátott szájjal anyára néztem, aki szintén a földet bámulta rettentő szomorúsággal az arcán. – Nem! Nem ugye nem?!! Nem istenem nee… - szöktek könnyek a szemembe és térde rogytam. Arcomat tenyereimbe temettem és úgy, mint még soha zokogni kezdtem. Éreztem, ahogy az orvos mellém térdel, és a vállaimra teszi a kezét.
- Kómában van – mondta, amire azonnal felkaptam a fejem és szemeibe néztem. – Három napja.
- Micsoda? Három napja? Akkor három napig voltam kiütve én is? – hagytam abba a sírás és feldühödve néztem anyámra, aki bólogatott.
- Kérlek, ülj vissza az ágyra és elmondom mi történt – segített fel a doktor és leült mellém. - Három nappal ezelőtt az iskolátokban, kémia órát tartott a tízedik osztály ám az egyik diáknál rosszul sült el a kísérlet és felrobbant a palackban lévő összekevert anyag. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az a pad felgyulladt és a két egymás mellett ülő gyereket égési sérülések és füstmérgezés érte, de hál istennek még időben meg tudtuk őket menteni. A barátod tüdejébe és légcsövébe pedig annyi füst került, hogy nagyon kevésnek tartjuk a túlélést – erre a mondatra ismét sírni kezdtem. – Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy helyrehozzuk az állapotát – mondta egy bíztató mosolyt vetve rám. – Szerencsére neked nem került annyi mérgező füst a tüdődbe, hogy ezt az állapotot elérd.
- Hol van? – hagytam figyelmen kívül az utolsó mondatát. Hoseok a legfontosabb most, nem én.
- Egy másik emeleten, de attól tartok nem mehetsz be még most hozzá ilyen állapotban – mondta, amire elöntötte a harag a mellkasom.
- De be akarok menni! Látnom kell, hogy él! Hogy lélegzik!
- Jimin kérlek, nem lenne jobb – szólt bele a beszélgetésbe anya.
- Nekem csak ez számít most – kiáltottam rá, amire megcsóválta a fejét.
- Holnap kiengedünk és jöhetsz akár mindennap meglátogatni – mondta az orvos, amire egy kicsit jobb kedvem lett. Beletörődtem végül, hogy nem mehetek most el Hoseokhoz és a nap többi órájában anyával beszélgettem. A vacsorát hiába hozták be, nem volt étvágyam és még gusztusom sem megenni azt a ramenre hasonlító löttyöt. A látogatási idő végén anya még megpuszilgatott ismét, majd elhagyta a kórtermet.
- Jimin? - halottam meg egy női hangot, halkan a nevemet mondva. Ismerős volt egy kicsit, de nem tudtam beazonosítani.
- Ki az? – kérdeztem vissza suttogva.
- Krystal. Krystal Jung, Yoora barátnője. Reggel én mentem oda hozzád – mondta lágy hangon és mintha éreztem volna, hogy mosolyog. – Én most ébredtem fel, és meghallottam a hangod, ahogy elköszönsz valakitől – huh, most megnyugodtam egy kicsit. Ezek szerint akkor nem hallotta, amikor pánikrohamot kaptam.
- Igen, anyukám volt itt – válaszoltam.
- Ja, hát azt hittem az enyém is itt lesz – mondta egy kissé szomorkásan. – Mi történt egyébként? Alig emlékszem valamire.
- Ha jól tudom kémia órátok volt.
- Igen igen.. Jaa úristen már tudom – szökött fel hirtelen a hangja. – Az a nem normális Chanwoo egy másik anyagot tett a lombiba – dühödt fel egy kicsit.
- Hát, nem tudom ki az, de ha megtudom nagyon nem lesz jó vége.
- Áh, ne agyalj azon, hogy megvered. Eléggé szörnyen néz ő ki, hogy égési sérülései lettek.
- Hoseok miatta került kómába, nem érdekel milyen égési sérülései lettek – bosszantott, fel a tudat, hogy valóban a miatt a gyerek miatt lett ez a szörnyűség.
- Micsoda? Úristenem és mi? Velünk mi van?
- Három napja feküdtünk mi is eszméletlenül. Hoseok rettentő sok füstöt belélegzett és ez lett a következménye. Imát mondok, amiért nem lett nagyobb baj.
- Igen, szerencsére – mondta, ami után hosszú csönd lett köztünk. Elbambultam magam elé és belegondoltam mi van, ha tényleg nem ébred fel. Mi lesz velem és a srácokkal? De leginkább velem. Nem fogom túlélni.  Telt az idő. Az orvosok ki-be járkáltak az ajtón hol tőlem véve vért vagy Krystaltól vagy a rajtunk kívül még négy betegtől, akik látszólag sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint mi. A többi diákról nem tudtam meg semmit és hiába kérdeztem meg Hoseokot is róla sem tudtam meg semmi újat. Nem tudtam mennyi lehet az idő, mikor lesz másnap, de az álmosság egy csöppet sem uralkodott el rajtam. Folyton Hoseokon járt az agyam vajon mi lehet vele, egyedül van e, figyeli e valaki, gondoskodnak e róla megfelelően vagy már felkelt e. Rettenetes volt így végig várni a reggelt. Körülbelül fél négy fele járhatott már az idő, amikor egy orvos jött be egy hordágy kocsival rajta egy eszméletlenül fekvő beteggel. Gyűlölöm a kórházakat emiatt. Még egy függönyt sem kaptam, hogy ne láthassam az ilyen betegeket. Betolta a helyére majd az utána érkező nővérek segítettek áttenni a rendes ágyra. Fél órával később mikor már mindent megvizsgáltak rajta, kimentek és ezzel újra csönd lett a szobában. - Psszt – törte meg a csendet a mellettem fekvő. - Krystal? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért. - Jimin, tudom nem a legalkalmasabb egy ilyen kérdést feltenni, dee… - sóhajtott egy
nagyot. – Jungkooknak van valakije? – amint kiejtette a száján Jungkook nevét még a vér
is megfagyott bennem. Még jó, hogy az a függöny köztünk volt így nem láthatta, ahogy
kigúvadtak a szemeim kérdésétől. 
- Jungkook? Öhm, igen van – nyögtem ki nagy nehezen. Nem akarnám azt hazudni, hogy
nincs, mikor tényleg van. 
- Óh.. Hát.. Rendben – halkult el a hangja. – És nem tudod.. 
- Maradjanak már csöndben! Mások is vannak a szobában magukon kívül! – szólt ránk
egy idős bácsi aki Krystal felé feküdhetett. 
- Bocsánat – kértünk egyszerre elnézést. Ismét némaság töltötte be a szobát és bizony már
a szemeimnek sem tudtam már parancsolni, hogy nyitva maradjanak. Lassan magamra
húztam a furcsa illatú takarót és a fal felé fordulva aludni kezdtem.

* - Jimin – hallottam meg egy hangot, amire csak nyöszörögtem válaszként - Jimin - szólított meg megint az ismerős fiú hang. - Szerintem újra kómába esett – nevetett fel egy másik fiú, amire már kinyitottam a pilláim és Sugát láttam előttem állni, mögötte Jungkookal és Taehyunggal. - Srácok – ültem fel az ágyon örömömben. - Hülye vagy Suga, minden rendben van vele – vigyorgott Jungkook is rám nézve. - Hogy hogy itt vagytok? – kérdeztem. - Hát, miattad azért, hogy haza vigyünk Hoseokról meg Jinék próbálják az orvost faggatni. Azt sem tudjuk, hol van – mondta Taehyung elszomorodva. Ezek szerint nem tudják mi történt vele. Szótlanul megcsóváltam a fejem ami feltűnt nekik. - Mi a baj Jimin? – kérdezte Jungkook. - Hobi… - FIÚK! NEM HISZITEK EL!!! HOSEOK! HOSEOK! – kaptam fel a fejem az ajtó irányába, amin szó szerint Jin esett be mögötte Namjoonnal. Remélem, azt mondja, felébredt. - Kómában van.. – fejezte be a mondatot RapMon, amire a most felvilágosultak arca vérbefagyott. Engem viszont ismét a sírás kerülgetett és egy két könnycsepp már a szemem sarkába szökött. - Jimin te ezt.. - Igen, tudtam. Tegnap. Tegnap keltem fel és.. – néztem fel a plafonra, hátha a könnyeimet így majd visszatartom. – ah, fiúk nem tudom elmondani mit, érzek. Azt hittem meghalt – sírtam fel hangosan, amire ők is bekönnyeztek. – Mindenáron fel akartam menni hozzá, de nem lehet.. - Aish – dühödt fel Suga, de még az ő szeme is csillogott a könnyektől. Alig fél perccel később egy orvos nyitott be a kórterembe. - Park Jimin? – nézett körbe a betegekre. - Igen? – szóltam vissza, szipogva. - Haza mehet – mondta majd ideadott egy papírt és elhagyta a szobát. - Végre egy jobb hír – mondta Jin aki RapMon mellkasába bújva itatta az egereket. - Megvárunk kint. Okés? – mondta Jungkook egy halvány mosollyal rám nézve, amire bólintottam válaszként. Összepakoltam és átvettem az utcai ruhámat, amit anya hagyott nekem itt tegnap este. - Jimin? – hallottam meg Krystal hangját a függöny túloldaláról. - Hm? - Hazamehetsz? – kérdezte egy kicsit szomorkásan. - Igen – mondtam megkönnyebbülten. Még egy éjszakát egyébként sem bírtam volna ki. - Az jó.. – halkult el a hangja. Igazából rettentően kíváncsi voltam már rá, hogy hogyan is néz ki, mert mikor a folyosón odajött hozzám kevés idő volt rá, hogy memorizáljam az arcát. Áthajoltam a függönyön és az ágytámlának dőlve bámult ki az ablakon, amely csodás képet adott a kinti világról.

- Gondoltam mielőtt nem találkoznánk, suliig elköszönök szemtől szembe - mosolyogtam rá, amire meglepetten felém fordult.
- Megijesztettél – kapott oda mellkasához mosolyogva.
- Bocsi, hát akkor én most mennék is.. Kitartást! Szia – intettem neki, amire ő is elköszönt. Kiléptem a folyosóra és a fiúk a székeken ülve sírtak egymás vállán még mindig. Szívszorító volt így látni őket. Taehyung volt az első, aki észrevett majd oldalba bökte Jungkookot és felállt a többiekkel együtt. Szótlanul a recepcióshoz sétáltunk és oda adtam a kapott papírt, amit az orvos adott majd mielőtt még elhagytam volna ezt a förtelmes helyet képtelen voltam Hoseok állapotát nem megkérdezni.
- Öhm, Jung Hoseok betegnek az állapota nem javult esetleg? – kérdeztem meg az idős hölgyet, aki a szemüvegét fentebb tolva az orrnyergén, és a billentyűzeten kezdett pötyögni majd rám nézett.
- Semmi új – mondta semlegesen.
- És esetleg nem lehetne bemenni hozzá?
- Családtag? – nézett végig rajtam. Egy picit elgondolkodtam mit is feleljek erre. Végül is nem vagyok vérszerinti hozzátartozója, de azt hiszem, már a családtagjának mondana, ha itt lenne.
- Hát..
- Barátokat nem engedhetünk be, sajnálom – csóválta meg a fejét majd kissé feldühödve a fiúkhoz sétáltam és Suga átölelte a vállam együttérzésképp. A tegnapi orvos pedig azt mondta, hogy holnap, azaz ma már elmehetek hozzá. Nem akartam leállni, veszekedni, ezért nem fordultam vissza, majd holnap eljövök anyával együtt. Kiléptünk az épületből és végre a friss levegőt szívva kissé megkönnyebbültem.
- Jimin – szólt Jungkook, de nem felém nézett – Az ott nem anyukád? – mutatott abba az irányba és arra fordultam.
- De igen és.. a nagynéném? – kérdeztem meg magamtól, amire a többiek meglepetten néztek rám.