Little Butterfly 2. Fejezet 6. Rész / Elfelejtett találkozó

♦ Jimin Pov ♦ - Szeretlek Jimin. És attól tartok ez ellen nem tehetsz már semmit. - Nem is akarok – kuncogtam miközben közelebb húzódva hozzá mellkasára dőltöttem a fejem és bal karommal átöleltem a derekánál. - Én is szeretlek – sóhajtottam és a homlokomra adott egy apró puszit - Hobi... – halkítottam le a hangom. - Hmm? - Jó éjszakát. - Jó éjt Szépfiú – simított végig a hátamon, ami után elnyomott az álom. *** Egy házban voltam valószínűleg a nappaliban állva. Egészen meseszerűnek hatott a gyönyörű kép, ahogy körbenéztem magam körül. A konyhában Hoseokot pillantottam, meg aki egy széken ülve újságot lapozgatott. A hangulat nyugodt volt és mintha kintről madárcsicsergést lehetett volna hallani. Amikor megmozdultam, hogy odasétáljak hozzá hirtelen egy kislány szaladt le a lépcsőn Hoseok nevét kiáltva, akinek az arcát sehogy sem tudtam beazonosítani. Megtorpantam és szemem sarkából láttam, ahogy Hoseok letette maga mellé az újságot és rám mosolyogva kisétált a kislány elé, akit azonnal felkapott a levegőbe és megszeretgette, amikor lentebb emelte magához. Egyáltalán nem értettem ki lehetett ez a leány, ám amikor rám mutatott kicsiny ujjával melegség járta át a testem és akaratlanul is odasétáltam hozzájuk. - Holnap hatalmas bulit csapunk neked – láttam Hoseok száját amint ki akarta mondani a leány nevét, de ekkor nem jött egy hang sem ajkain keresztül. - Ugye jönnek Jungkook oppáék is? – szólalt meg a kislány vékonyka hangon. Amikor értelmeztem a mondatot mintha fájdalom nyilalt volna a szívembe. - Igen és a többiek is – válaszolt Hoseok rámosolyogva a gyermekre. Ekkor véltem fel, hogy mennyire is hasonlít Hoseokra a lány és mintha a szemeim az övé lenne. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimítsam hosszú sötét barna haját de, valamiért képtelen voltam rá, hogy öt centiméter után valóban megérintsem. Hirtelen egyre jobban kezdett elhomályosulni az egész álomkép és mintha távolabb is kerültem volna tőlük. Még utoljára láttam, ahogy Hoseok mondana valamit, de nem hallottam és még csak a szájáról sem tudtam leolvasni. *** Hirtelen ért hidegérzetre eszméltem fel egy kicsit és a takaró szélét megfogva belebugyoláltam magam. - Aish Jimin – hallottam meg Hoseok hangját amint szitkozódott és mosolyogva húztam fel orromig a takarót, amire egy halk nevetés volt a reakciója. ***

Újra abban a házban voltam és ismét ugyanott viszont most már nem egyedül. A kanapén véltem felismerni hátulról Jungkookot és Taehyungot, akinek az ölében egy kisfiú ült és éppen Tae haját vizsgálta apró ujjaival. Előttük volt egy üveg asztal, amelynek a túloldalán ült Namjoon és Jin, akik mellett szintén egy kisfiú és ugyanaz a kislány, akit már láttam, játszott a szőnyegen. Beszélgetésüket lehetetlen volt hallani ám hirtelen Hoseok jelent meg mellettem mögötte Yoongival és Yoorával akinek a kezét egy aranyszőkehajú kislány fogta. Hoseok ajka ismét szóra nyílt ám ezt sem hallottam, amire megráztam a fejem ő pedig kedvesen rám mosolygott. Elindultak a többiekhez és a kislány azonnal odafutott a másikhoz és megölelték egymást. Hoseok megpaskolta maga mellett a kanapét és örömmel indultam volna, ha hirtelen nem fogja meg valaki a csuklómat rettentő erősen. - Jimin emlékezz kit szerettél teljes szívedből – mondta a sötét alak, akinek a hangja ijesztően mély volt. ***

Ekkor a kép újra megszakadt és talán végre a valóságban hallottam meg Hoseok nevetését. - Mit nevetsz? – ásítottam egy hatalmasat, ami után kinyitottam a szemem és megnyugodtam, amikor megláttam szerelmemet hátulról. - Ez te vagy? – kuncogott és a kezében tartott tárgyat felém fordította, ami egy kép volt rólam és a szüleimről a Han folyó egyik hídjánál. Azonnal lelöktem magamról a takarót és elé ugrottam nyúlva a képért, de ő felemelte az így nem tudtam elvenni tőle. - Add vissza – parancsoltam rá. Már egy kicsit fel is ugrottam érte ám így sem értem el ezért karját kezdtem rángatni ő pedig csak nevetett. - Hobi kérlek, nem akarom, hogy lásd. - Miért? Tök aranyos – kacagott tovább és felnézett a képre. - Nem az. Dagadt vagyok – mérgelődtem még mindig küszködve azért, hogy ne tartsa a kezében azt. - Nekem tetszik – adott egy puszit a számra. - Nyugi - mondta, majd végre a kezembe adta a képet. - Egyébként felvehetnél valamit te kis harci tigris – lehajtottam a fejem és rádöbbenve egy kicsit, hogy nincs rajtam semmi gyorsan a szekrényemhez futottam elő kapva egy boxert, amit felvettem majd egy farmert és egy vékonyabb pulcsit és Hoseoknak is dobtam a kezébe ugyanezeket. - Tudod régen... – ültem le az ágyra, majd ő is így tett. - Amikor még kicsi voltam és dagadt – nevetem fel ezen. - apával és anyával sokat jártunk a Han folyóhoz. Itt vannak gyerekkorom legszebb emlékei. Néha hiányoznak ezek az idők. Aztán apa munkája miatt sokszor kellett költöznünk és az ilyen családi programok egyszerűen megszűntek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Han folyónál voltam. Rettenetesen hiányzik ez az időszak – sóhajtottam egyet. Arcom maga felé fordította és egy mély, lassú csókot adott. - Gyere el velem szerda délután – mosolygott. - Mi? Hova? – ráncoltam össze a szemöldököm, kijelentésére. - A Han folyóhoz. Úgyse volt még igazi randink. - Randi? Jól hangzik - csókoltam meg most én.

A hétvége utolsó két napját nálunk töltötte szerelmem, aminek nem csak én, de anya is nagyon örült. Igaz ő sokszor nem volt itthon, hanem a kórházban dolgozott, de amikor hazajött mindig főzött nekünk enni, amit nem győztünk köszönni neki. Hétfő reggelén viszont sajnos már nem egymás mellett ébredtünk, amit rettentően sajnáltam. Az álmomról úgy döntöttem nem beszélek neki, mert a végén még teljesen felkavarná az, ami a legfontosabb volt az egészben. Viszont az a kérdés kering bennem, hogy vajon mit is jelenthetett ez az egész. A gyerekek és az a különös ember vagy minek is nevezzem.. Talán megálmodtam volna a jövőt vagy csak a tudatalattim szeretné ezt? Na, jó, én is szeretném azt az idilli képet a valóságban is magam előtt látni, de lehetetlen. Felkeltem és a reggeli rutinomat elvégezve, táskával a hátamon elindultam az iskolába. A sarkon befordulva már láttam a többieket, akik egy körben állva egymással beszélgettek. Szerencsére Hoseok állt pont előttem háttal. - A párocskádat hol hagytad? – hallottam meg Jin kérdését, amit valószínűleg Hobinak címzett. - Elindultam, mert azt hittem már itt van. Biztos jön – válaszolt Hoseok, amire hátulról szorosan magamhoz öleltem derekánál. - Csáó – köszöntem mindenkinek egy széles mosollyal az arcomon és Hoseok szembefordult velem, hogy megöleljen. - Szia Jimin - köszöntek a többiek is, egyszerre. - Egyébként nem szeretném elvenni a kedveteket, de reggel az igazgatóhelyettes elég dühös volt és valami büntetésről beszélt - vakargatta a tarkóját Rapmon. - Biztos nem vészes... – nézett rám Hobi ami különösképp nem izgatott ezért megrántottam a vállam. Becsengettek és mindannyian megindultunk termeinkbe. A fali rádió hirtelen éles sípolásba kezdett, ami után egy rekedtes női hang szólalt meg. - Khmmm... Szóval. Az igazgatóhelyettes asszony várja Park Jimint és Jung Hoseokot az irodájában. Természetesen mindketten kapnak igazolást, még ha ez hidegen is hagyja őket. Na, menjenek – adta az utasítást a nő, amire összenéztünk Hoseokkal és az igazgatói iroda felé sétáltunk egymást mellett. Megálltunk az ajtó előtt és még egy biztató mosolyt vetett rám Hobi és bekopogott az ajtón. ♦ Hoseok Pov ♦

A lábaim fázása ébresztett fel hosszú álmomból. Letekintve libabőrös végtagjaimra, a takaró hiányát fedeztem fel. A mellettem fekvő fekete hajú fiúra pillantottam, aki elnyomott arccal szuszogott egész testével a meleg anyagba csavaródva. Kómás mozdulatokkal lehúztam róla a takaró egy részét és magamra terítettem azt. Nem sokáig tudtam élvezni a melegséget, ugyanis Jimin morogva az egészet lerántotta rólam és újból beletekeredett.
- Aish Jimin - ültem fel az ágyon magam elé motyogva. Mosolyogva húzta fel orráig a takarót, amit csak egy halk nevetéssel jutalmaztam. Megrázva a fejem visszadőltem az ágyra. A szoba polcait kezdtem nézni unalmamban amiken képek sorakoztak. Nem láttam mi van rajtuk, de elég régiek lehettek a képek minőségéből ítélve. Újból felültem és halkan kisétálva a szobából, a fürdőbe mentem a boxerem keresve. A ruhadarabjaink a földön hevertek, akár csak tegnap este. Felvettem a földről a textilt és felhúztam magamra azt. Visszamentem a szobába és Jimin még mindig szuszogva aludt keresztbe feküdve az ágyon. Elmosolyodtam az álmában felvett pózán és a polcához sétálva kezembe vettem az egyik képet. Egy kislány volt rajta, ahogy a kamerába nézve nevet. Ez a kép még nem is tűnt annyira réginek. Biztosan egy rokona lehet, vagy egy közeli ismerőse. Letettem és egy másikat fogtam a kezembe. Egy egész fiatal pár volt rajta, mögöttük a Han folyó és előttük... Jimin? Igen. Jimin kiskorában. Pufi arccal mosolyog. A haja össze visszaáll, arcán jégkrém nyomai, kezében egy héliumos lufi. Jimin régi arca láttán felnevettem és tovább néztem a képet.
- Mit nevetsz? - ásított mögöttem szerelmem.
- Ez te vagy? - kuncogtam felé fordulva, felemelve a képet. Lelökte magáról a takarót elém lépett és a képért nyúlt volna, de mielőtt elérhette volna kezével, felemeltem a tárgyat.
- Add vissza - parancsolt rám, miközben próbálta elérni a kezemben tartott képet. Ugrálva és a kezemet rángatva próbálta elérni a képet, esélytelenül. - Hobi kérlek, nem akarom, hogy lásd - kérlelt.
- Miért? Tök aranyos - nevettem fel a képre nézve.
- Nem az. Dagadt vagyok - mérgelődött még mindig küzdve a képért.
- Nekem tetszik - adtam egy puszit a szájára - Nyugi - mondtam, majd visszaadtam neki a képet - Egyébként felvehetnél valamit te kis harci tigris - lehajtotta a fejét és ráeszmélve, hogy nincs rajta semmi, a szekrényéhez sietett és felöltözött, majd dobott nekem egy nadrágot és egy pulcsit.
- Tudod régen... - ült le az ágyra, majd én is leültem mellé - Amikor még kicsi voltam és dagadt - nevetett - apával és anyával sokat jártunk a Han folyóhoz. Itt vannak gyerekkorom legszebb emlékei. Néha hiányoznak ezek az idők. Aztán apa munkája miatt sokszor kellett költöznünk és az ilyen családi programok egyszerűen megszűntek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Han folyónál voltam. Rettenetesen hiányzik ez az időszak - sóhajtott egyet. A képet néztem és most tűnt csak fel az a felhőtlen boldogság az arcán. Ha tehetném, visszavinném ebbe az időszakba, hogy még egyszer ilyen boldogan mosolyogjon. Arcát az enyém felé fordítottam és lassú, meleg csókba hívtam.
- Gyere el velem szerda délután - mosolyogtam.
- Mi? Hova? - ráncolta össze a szemöldökét.
- A Han folyóhoz. Úgyse volt még igazi randink.
- Randi? Jól hangzik - csókolt meg most ő.

A hétvégét nála töltöttem, kihasználva minden együtt töltött percet. Vasárnap este mentem haza, köszöntem mindenkinek, közöltem velük hogy minden rendben van, csak Jiminnél voltam és teljes nyugalommal engedtek el megkímélve a kérdéseiktől. Hétfőn beértem a suliba és a kapuban ácsorgó bandatagokhoz mentem. Jimin kivételével mindenki itt volt és jó kedvűen beszélgettek.
- Sziasztok - köszöntem nekik mosolyogva.
- J-hope!!!! - üvöltött Jungkook - Nem haltál meg - állapította meg mosolyogva.
- Nem - nevettem - De már tartottam tőle.
- Ugye tudod, hogy még senkinek nem sikerült eltévednie egy olyan helyen ahol pontosan meg van adva, hogy mikor merre kell menni? - kérdezte Suga felemelve a szemöldökét.
- Ezt most úgy fogom fel, hogy különleges vagyok - nevettem.
- Különösen nagy barom - bólogatott.
- A párocskádat hol hagytad? - érdeklődött Jin.
- Elindultam, mert azt hittem már itt van. Biztos jön - válaszoltam, mire hátulról két kar szorosan át is ölelte a derekam.
- Csáó - köszönt nekünk Jimin széles mosollyal az arcán. Szembe fordultam vele és megöleltem.
- Szia Jimin - köszöntek a banda tagok egyszerre.
- Egyébként nem szeretném elvenni a kedveteket, de reggel az igazgatóhelyettes elég dühös volt és valami büntetésről beszélt - vakargatta a tarkóját Rapmon.
- Biztos nem vészes... - fordultam Jimin felé, aki csak rántott egyet a vállán. Becsengettek és mindannyian megindultunk termeinkbe. A fali rádió éles sípolásba kezdett, amire mindenki szidkolózni kezdett.
- Khmmm... Szóval. Az igazgatóhelyettes asszony várja Park Jimint és Jung Hoseokot az irodájában. Természetesen mindketten kapnak igazolást, még ha ez hidegen is hagyja őket. Na, menjenek - mondta a rekedtes nőihang. Jiminnel ajtóink előtt összenéztünk, és az igazgatói iroda felé véve az irányt sétáltunk egymás mellett. Megálltunk az ajtó előtt és még egy biztató mosolyt vetve Jimin felé, bekopogtam az ajtón.
- Jöjjenek csak - morgott, majd beléptünk és kezével intett az író asztala előtt lévő két székre, jelezve, hogy üljünk le. Helyet foglaltunk, majd el is kezdte: - Van fogalmatok arról, hogy mit csináltok? Ha valami bajotok esik, akkor mi a francot csinálunk?Észnél vagytok? Legalább százszor elmondtuk, hogy ne térjenek le az útról és ti csak azért is? Tisztába vagytok, azzal milyen rossz fényt vetne egy ilyen kis dolog az iskolánkra? - emelte fel a hangját.
- Nagyon sajnáljuk - mondtam.
- Hoseok, te már elég sok mindent sajnáltál az elmúlt három évben - sóhajtott - Tudjátok, akár ki is csaphatnálak titeket. De mivel hatalmas nagy szívem van, ezért megússzátok egy kisebb büntetéssel.
- Bármit megcsinálunk - szólalt fel hirtelen Jimin. - Csak kérem, ne rúgjon ki!
- WC-t fogtok pucolni iskola után.
- Jó visszavonom, nyugodtan rúgjon csak ki - dőlt hátra székében a mellettem ülő.
- Ne viccelődj, mert tényleg az lesz a vége.
- De ez kegyetlen! - háborodott fel szerelmem.
- Jimin, nyugi - szóltam rá - köszönjük, hogy elengedte ezt nekünk. 
- Menjenek - intett fejével az ajtó felé. Kisétáltunk, majd Jimin felé fordultam.
- Jimin neked elment az eszed?  Ez a nő dönt mindenről hiába ő az igazgatóhelyettes! 
- De én rohadtul nem leszek takarítónő - morogta az orra alatt - Egyébként se félek tőle - rántott egyet a vállán.
- Jobban tennéd, ha néha félnél egy két embertől - csóváltam meg a fejem. - menjünk órára.
- Vagy lógjunk - mosolygott rám szélesen.
- Jimin mi van ma veled? - nevettem.
- Jó volt a hétvégém - kacsintott egy perverz mosollyal, amire ismét csak a fejemet ráztam mosolyogva.
- Szerintem most nem lenne a legjobb ötlet. Menjünk - fogtam meg a kezét és a termünk felé vezettem. Morgott valamit az orra alatt, majd csöndesen követett - Na, majd találkozunk - adtam egy puszit a homlokára.
- Szia Hobi - köszönt el.
Viszonylag gyorsan és könnyen eltelt a nap, majd délután is hamar végeztünk a WC-K kipucolásával. Mit ne mondjak nem egy kellemes meló, de legalább együtt lehettünk egy kicsit. Miután haza értünk és miután elbúcsúztunk, mindketten bementünk a házunkba. Amint beléptem Ji Woot pillantottam meg, ahogy fel alá járkál angolul beszélve a telefonjába. Egy szót se értettem meg belőle, így csak figyeltem ahogy folyékonyan mondja egymás után a szavakat. Végül letette a telefont és megrázta a fejét.

- Ki volt az? - kérdeztem. - A főnököm... Úgy néz ki szerdán vissza kell mennem Amerikába. - Micsoda? Basszus még csak nem rég jöttél - mondtam felháborodva - Nem tudod halasztani? Vagy mikor jössz haza? Alig voltunk együtt... - Próbáltam, de nem engednek tovább. Valószínűleg csak karácsonyra tudok hazajönni.. Sajnálom Hoseok - mondta, miközben közelebb lépve hozzám magához ölelt. - Mikor megy a géped? - érdeklődtem. - Még nem tudom. Dél után tervezem. - Kikísérlek - eresztettem felé egy biztató mosolyt.

♦ Jimin Pov ♦

 - Jöjjenek csak – morgott egyet valószínűleg az a nő, aki a rádióban is beszélt. Beléptünk és kezével intett az író asztala előtt lévő két székre, jelezve, hogy üljünk le. Helyet foglaltunk, majd el is kezdte. - Van fogalmatok arról, hogy mit csináltok? Ha valami bajotok esik, akkor mi a francot csinálunk? Észnél vagytok? Legalább százszor elmondtuk, hogy ne térjenek le az útról és ti csak azért is? Tisztába vagytok, azzal milyen rossz fényt vetne egy ilyen kis dolog az iskolánkra? - emelte fel a hangját az idős nő.
- Nagyon sajnáljuk – mondta Hobi kicsit megszeppenve, amiből azt a következtetést vontam le, hogy akkor ez tuti nem az igazgató.
- Hoseok, te már elég sok mindent sajnáltál az elmúlt három évben - sóhajtott - Tudjátok, akár ki is csaphatnálak titeket. De mivel hatalmas nagy szívem van, ezért megússzátok egy kisebb büntetéssel.
- Bármit megcsinálunk – szólaltam fel azonnal. - Csak kérem, ne rúgjon ki!
- WC-t fogtok pucolni iskola után.
- Jó visszavonom, nyugodtan rúgjon csak ki – dőltem hátra a széken.
- Ne viccelődj, mert tényleg az lesz a vége.
- De ez kegyetlen! – háborodtam fel.
- Jimin, nyugi – szólt rám Hoseok - köszönjük, hogy elengedte ezt nekünk.
- Menjenek - intett fejével az ajtó felé. Kisétáltunk és még mindig teljesen idegesen néztem magam elé.
- Jimin neked elment az eszed? Ez a nő dönt mindenről hiába ő az igazgatóhelyettes!
- De én rohadtul nem leszek takarítónő - morogtam - Egyébként se félek tőle – rántottam egyet vállaimon.
- Jobban tennéd, ha néha félnél egy két embertől – rázta meg a fejét. - menjünk órára.
- Vagy lógjunk – vetettem fel az ötletet mosolyogva.
- Jimin mi van ma veled? – nevetett.
- Jó volt a hétvégém – kacsintottam rá, amire mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Szerintem most nem lenne a legjobb ötlet. Menjünk - fogta meg a kezem és a termük felé vezetett.
- Nem fogok WC-t pucolni – mormogtam magam elé, amit kizárt, hogy meghallott volna Hoseok.
- Na, majd találkozunk – adott egy puszit a homlokomra.
- Szia Hobi – köszöntem el tőle.

Az órák rettentő gyorsan elteltek, ami lehet azért volt, mert hármat minimum végig aludtam. A beígért büntetés alól sehogy sem tudtam kimászni ezért Hoseokkal gyorsan megcsináltuk szerencsére csak az ezen szinten lévő mosdókat. Később pedig hazaindultunk és elköszöntünk egymástól. Aznap otthon voltam és nem csináltam semmi igazán különöset. Főztem anyával és filmeztünk.
Kedden ugyanolyan gyorsan elteltek az órák, mint hétfőn. Délután kiültünk egy kicsit a fiúkkal a parkba ahol már egyszer voltunk és most Yoora is csatlakozott hozzánk, aki igaz keveset szólalt meg, de Sugával rettentően aranyosak voltak, amikor hazafelé elköszöntek egymástól. A banda többi tagja még párszor felhozta a kirándulásos napot leginkább Hobit cinkelték, hogy, hogy lehetett ekkora marha, amiben teljesen egyetértettem. Elmesélték ők is nekik, hogy telt a zászlógyűjtögetés vagyis Jinék és Sugáék, Jungkook meg Taehyung pedig azt miket beszélgettek a tanárral, aki velük maradt. Aznap este szintén ugyanazt álmodtam, mint korábban kivéve azt, hogy az a furcsa alak megjelent volna.
Végre eljött a szerda, amit talán az egész hétben a legjobban vártam. A suliban hál istennek megint volt valami rendezvény, ami miatt csak négy óránk volt megtartva és a többi után hazajöttünk. Hoseokkal megbeszéltük még szombaton, hogy majd fél hét körül találkozunk a hídnál. Rettentően boldog voltam ettől, mert kiskoromban imádtam, ha ide kirándultunk el. A délután többi részét elhúzva az xboxommal játszottam, majd amikor anya hazaért gyorsan lementem hozzá.

- Szia, anya – adtam az arcára két puszit, amire meglepődött arccal nézett rám. - Á értem én. Mit szeretnél? - Elviszel a Han folyóhoz? - Hogy hova? Várj.. Minek mész te pont oda.. – mondta egy kicsit elhalkult hangon. Tudom, hogy neki is sokat jelentettek azok az idők, viszont tényleg muszáj lesz elvinnie, mert gőzöm sincs arról, hogy hol van. - Nem tudom, merre van és Hoseokkal ott találkozunk fél hétkor. - Elviszlek. Szerencséd, hogy arra dolgozom, mert amúgy lehet, még én sem találnék oda magamtól – nevetett fel egy kicsit. Megköszöntem neki és el is kezdtem készülődni. Kicsit most úgy érzem, magam mintha egy lány lennék, aki az első randijára menne. Egy óra elteltével, hatalmas mosollyal az arcomon álltam anya elé, aki az órájára pillantva fel is ugrott a kanapéból és kimentünk a kocsihoz. Remélem, nem kell majd sokat várnom majd Hobira mert ha van valami, amit iszonyatosan gyűlölök az a várakozás. Meglepődtem, amikor anya körülbelül tizenöt perc után félreállt az útról. - Itt vagyunk – mondta mosolyogva. Kinéztem az ablakon és a gyönyörű sétálóhíd az óta sem változott. Rengeteg ember volt még ilyenkor kint. Sokan csak sétáltak a párjaikkal vagy egymagában és még piknikezni is piknikeztek a frissen lenyírt zöld füvön. - Köszönöm anya majd hívlak, ha gyere – néztem rá mosolyogva és kiléptem az autóból. A levegő egy kicsit itt hűvösebb volt, de nem olyan kellemetlenül. Átsétáltam az úttesten és szememmel Hoseokot kezdtem keresgélni. Közelebb sétáltam a hídhoz, aminek a fénye pont ekkor váltott át zöldbe és ezzel megvilágította a vizet is. Odamentem a korláthoz és kihajolva néztem a víz sodródását jó idegig. Körülöttem az emberek lassacskán fogyni kezdtek. Ránéztem a telefonom órájára és még csak egy üzenet és egy nem fogadott hívást sem jelzett. - Talán csak késik - mondtam magam elé és visszatettem a zsebembe a készüléket. Lehet, itt van már csak nem találtuk meg még egymást. Elindultam a híd másik vége felé, amikor megláttam egy fekete tincsekkel rendelkező fiút. Gyorsan odasiettem és vállára tettem a kezem, amitől hátrafordult és a mosoly lehervadt az arcomról. - Igen? – kérdezett az idegen arc felhúzott szemöldökkel, amire csak megráztam a fejem és meghajolva elnézést kértem. Kezdtem aggódni. Ismét elővettem a telefonom, aminek az órája már kereken nyolc órát mutatott. Másfél óra. Nem vall ez Hoseokra. Visszasétáltam a parkos részre és ott jártam be most a helyet. Már jóval kevesebb ember volt itt, mint mikor megérkeztem. Kezdek aggódni. Felhívni nem szerettem volna, mert az eléggé kínos lett volna, így hát tovább vártam egészen kilenc óráig, amikor már csak rajtam kívül kevesebb, mint tíz ember volt a látványosságnál. - Szia – szólított meg egy nálam alacsonyabb, hosszú barna hajú lány. - Szia – köszöntem vissza kissé meglepődve. – Ismerlek? - Hát ezek szerint nem emlékszel – erre a mondatra annyira megijedtem, hogy majdnem hátra estem. - Szerintem összekeversz valakivel – kacagtam erőltetetten. - Jimin te tényleg elfelejtettél! Cha Minah vagyok a régi padtársad! – mondta, amire még jobban meglepődtem. - Cha Minah a szemüveges, rövid hajú mások által utált lány? – vizsgáltam meg jobban az arcát, amire büszkén elmosolyodott, mivel egyáltalán nem felismerhető. Vékony alkata és hosszú lábain magas sarkú cipővel úgy nézett ki mintha egy modell lenne. - Igen ő – nevetett fel. – vársz valakire? – kérdezte kedvesen. - Hát.. vártam – váltott át az arcom hangulata szomorúvá. - Akkor elmegyünk egy kicsit sétálni? - Menjünk - néztem körbe még utoljára hátha esetleg felbukkant már az óta Hoseok, de nem. – Hogy hogy te itt vagy Szöulban? - Iskolát váltottam. Rettentően idegesítettek a többiek, amikor így hirtelenjében megváltoztam ugyanis ez annak köszönhető, hogy apumat végre felvették egy nagy céghez és elég jól keres – mondta rám nézve. Igazából részben örülök neki, hogy egy régi ismerőssel is találkoztam ebben a hatalmas városban viszont már annak kevésbé, hogy ő tudja, milyen beállítottságú vagyok és ezzel azt is, hogy mi történt. – Ja, és igazából most azért vagyok itt, mert én is vártam volna valakire, de nem jött el. Aztán ahogy körbenéztem megláttalak, igaz kicsit bizonytalan voltam benne, hogy te vagy e, de volt bennem annyi bátorság, hogy idejöjjek. – mosolygott még mindig. - Azta. Hát őszintén megmondom, hogy gyönyörű lettél – mondtam, amire egy kicsit elpirult. Lett egy kis csönd köztünk és remélem nem azzal fog megszólalni, hogy mi van azzal a sráccal, vagy, hogy most mi a helyzet ilyen téren ezért inkább gyorsan kérdeztem én valamit. - Melyik suliba jársz? - A lány gimibe. Sok híresség is ott tanult – büszkélkedett. Megnyugodtam, hogy nem a miénkbe. - Az jó lehet – mosolyogtam rá. - Jimin, nekem most már mennem kellene, majd hátha összefutunk még – mondta majd megölelt, amit bunkóság lett volna nem viszonoznom. – Szia – intett. - Szia – köszöntem el és elővettem a telefonom. Háromnegyed tíz? Azta. Hát holnap nem tudom, számon kérjem e Hoseokot amiatt, hogy nem jött el. Tárcsázni kezdem anyát miközben visszasétáltam oda ahova kitett mikor megérkeztünk. Alig tíz perc után már itt is volt és szótlanul, szomorúan ültem be a kocsiba. - Ajjaj, látom nem sikerült ez valami jól – mondta fejét csóválva és elindultunk. - Nem jött el – anya szemei teljesen kikerekedtek, valószínűleg ez neki is sokkoló volt. - Hát ezt nem vártam volna – mondta. - Én sem – egy picit dühös lettem most ugyanis tényleg rengeteget jelentett volna most ez nekem. Hazaértünk és felrohanva az emeletre becsaptam magam után az ajtót és kinéztem az ablakon, egyenesen az ő házukra. A villany az ő szobájában fel volt kapcsolva, amire most már végképp feldühödtem. - Szóval itthon vagy. Remek – ültem le az ágyam szélére. Elhúztam a függönyöm mérgemben habár legszívesebben most átmennék számon kérni, hogy ugyan mi fontos dolga akadt most ezen a találkozón kívül. Hirtelen a telefonom megcsörrenésére összerezzentem majd elővettem zsebemből és a képernyőn meglátva Hoseok nevét még jobban elöntött a düh. Kinyomtam és eldobtam a telefonomat az ágyam párnái közé. Nem érdekel a magyarázkodása. Ismét megcsörrent a készülék alig fél perccel később, de azt is kinyomtam és ez után is fél percenként hívogatott amit már rettenetesen meguntam és kikapcsoltam a telefonom. Lassan felálltam és átmentem a fürdőszobába. Levettem a ruháimat majd megengedtem a vizet a zuhanyfülkében és kivártam, míg megmelegedett. Beléptem a tálcára és csak hagytam, hogy a víz a testemen csurogjon végig. Tenyereimbe tettem a kezem majd megtöröltem az arcom egy nagyot sóhajtva. Megmosakodtam és egy öt perc elteltével elzártam a csapot. Kiléptem a szőnyegre majd megtörölköztem és felvettem a tiszta bokszerem és egy aludni való felsőt. Hirtelen emlékek törtek gondolatomba, amik nem is történtek olyan régen. Az előttem lévő fürdőkádban fürödtünk meg együtt elsőnek és a mellette húzódó falnál pedig szeretkeztünk. Kicsit kirázott a hideg, de most jobb lenne, ha nem rá koncentrálnék, mert rettenetesen feldühít még mindig, hogy, hogy volt képes elfelejteni a találkozót, amit ő ígért be. Gyorsan még fogat mostam és visszamentem a szobámba és magam után csuktam az ajtót. Bebújtam a takarók közé és akaratlanul is megcsapott Hoseok illata az ágyneműkön. - Aish Hoseok éppen haragudni próbálnék rád! – kiáltottam fel, a takarót ölelve, amivel ő aludt. Behunytam a szemeim és hagytam, hogy elnyomjon az álom. ♦ Hoseok Pov ♦ Miután a keddi napot is túl éltük nagy nehezen, iskola után a közeli parkba mentünk, ahol ezelőtt is voltunk már. Megbeszéltük a zászló gyűjtés alatt átélt élményeket és még egyszer végig hallgattam mekkora idióta is vagyok. Este szinte alig aludtam, helyette Ji Wooval beszéltünk még utoljára, teljesen nyíltan és őszintén. Borzalmasan fog hiányozni, mint minden alkalommal amikor nincs itthon. Megígértem, hogy kikísérem a gépéhez, ami hat órakor indul. Az utolsó közös estét együtt töltöttük, aztán szerda délután együtt is pakoltuk el a cuccait. Mielőtt kimentünk volna, elmentünk kávézni, és beszélgettünk még egy kicsit, majd elindultunk a reptérre. Néma csöndben sétáltunk egymás mellett, míg ki értünk. - Hát itt vagyunk - sóhajtott egyet szembe fordulva velem. - Itt... Jól meg leszel? - kérdeztem aggódó tekintettel felé fordulva. - Persze - eresztette felém a legbíztatóbb mosolyát - Hívlak, ha odaértem. - Rendben... - Értesítjük kedves utasainkat, hogy a hat órakor Amerikába induló gép, technikai okok miatt egy óra késéssel indul. Megértésüket köszönjük - hangzott egy kedves női hang. - Nem kell megvárnod - mondta Ji Woo. - Ne hülyéskedj. Azt az egy órát kúszva is kibírom - ültem le egy padra mosolyogva. Sóhajtott egyet, majd ő is leült mellém. Figyeltük az előttünk sétáló embereket és mint két fegyelmezetlen kis gyerek, mindenkin csak nevettünk. Fél óra eltelt nevetéssel, majd újra leült közénk a csönd. A mellettem ülő unalmában a bőröndét tologatta, miközben néha egy dal részletét dúdolgatta. Még egy fél óra elteltével még mindig ugyanúgy ültünk és vártunk. Kezdett egyre kényelmetlenebbé válni az ülő helyzet, így ide-oda kezdtem mozgolódni. - Tényleg nem muszáj megvárnod - mondta a nővérem. - Ji Woo... - Kérem a az Amerikába tartó utasainkat, hogy foglalják el helyüket a gépükön - vágott a szavamba ismét a női hang. - Mennem kell - sóhajtott egyet, majd felállt és a gépéhez sétáltunk - Hát akkor szia - ölelt meg a repülő ajtajában. Viszonoztam az ölelést, majd még utoljára rám mosolyogva hátat fordított és leült helyére. Kibámulva az ablakon széles vigyorral integetett, majd mikor vissza intettem elindultam haza. Hosszabb sétálás után, mikor már kezdett besötétedni, végre haza értem. Ledőltem az ágyamra és leszorítottam a szemem. A lámpa fénye bevilágította a szobát, amíg én át gondoltam a nap eseményeit. - Hoseok! - hallottam anyám hangját - Hoseok!!! - Megyek - morogtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Anya az asztalnál ült és mosolygott rám. - Kikísérted Ji Woot? - Persze. Minden rendben volt - bólogattam. - Volt ma még valami? - érdeklődött - Suli? - A suli? - néztem ki a Jiminék háza felé néző ablakra, amikor egyből az eszembe jutott valami, amitől összeszorult a szívem - BASSZA MEG, JIMIN! - üvöltöttem fel. - Mi történt? - ijedt meg anya. - Semmi. Nincs semmi, de most el kell mennem. Sietek - mondtam, majd kirohantam az ajtón. A telefonom órájára pillantottam. Negyed kilenc. Minden erőmet összeszedve kezdtem futni annyira gyorsan, ahogy csak tudtam, abban reménykedve, hogy talán várt rám egy kicsit. Nem törődve lábam erőtlenségével, egyre csak gyorsabban futottam húsz percig, míg odaértem a Han folyóhoz. Lihegve kezdtem körül nézni, de már csak egy két idősebb párt láttam sétálgatni. - Aishhh - háborogtam magamban, miközben telefonomért nyúltam. Jimin nevéhez görgettem a névjegyzékben, majd hívni kezdtem. Körülbelül a harmadik csengetésre kinyomta a telefont - Bassza meg - mondtam, majd újra hívni kezdtem, ismét sikertelenül. Újra újra és újra csak próbálkoztam, de egyre hamarabb nyomta rám a telefont. Utolsó próbálkozás ként ismét rányomtam a zöld ikonra, de most már Jimin kikapcsolta a telefonját. Leültem a padra, miközben hajamba túrtam - Hogy lehetek ekkora idióta? - kérdeztem meg magamtól, majd ismét a telefonomhoz nyúltam és a taxi számát kezdtem bepötyögni. Miután az utcánknál kirakott és kifizettem az utat, Jiminék házához mentem. Vadul kopogni kezdtem, majd egy rövidebb idő után Jimin anyukája nyitott ajtót, szokatlanul komor tekintettel. - Üdv! Beszélhetnék Jiminnel? - kérdeztem a torkomban dobogó szívemmel. - Jimin most nem akar látni. Menj haza - mondta rezzenéstelen arccal. Szuper. Még gyorsabban kezdett verni a szívem, és ahelyett, hogy erőszakoskodtam volna, lehajtott fejjel bólogatni kezdtem, és hátat fordítva a házunk felé mentem. Elfelejtettem egy olyan dolgot, ami talán számára a legfontosabb. Bementem a házunkba, és a szobám felé indulva bedőltem az ágyamba. A torkom összeszorult és forró könny cseppek gyűltek a szemembe. Hogy lehetek ekkora idióta? Sóhajtva egyet lecsuktam a szemeimet, de egy percig se ragadott el az álom. Egyre csak emésztettem magam, és kínzott a bűntudat. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, majd mire újra a telefonomért nyúltam, az már négy órát mutatott. Tovább forgolódtam. Reggel muszáj lesz mindent megmagyaráznom Jiminnek. Nem tudom mennyire lesz megértő, de remélem, hogy minimum meghallgat.