Írói megjegyzés:
Ebben a részben Hoseok tragédiájából adódóan nem lesznek felváltva a szemszögek.
Jimin szemszögébe csöppenhetünk bele teljesen és nagyon remélem/reméljük elnyeri tetszéseteket.
Utólag ezt a részt ketté szedtük mert a 9.-hez a 8. 2/2-vel sok lett volna nagyon és már nem is ahhoz tartozott volna. :)
Jó olvasást! ♥
- Jimin – szólt Jungkook, de nem felém nézett – Az ott nem anyukád? – mutatott abba az irányba és arra fordultam.
- De igen és.. a nagynéném? – kérdeztem meg magamtól, amire a többiek meglepetten néztek rám.
- Menj csak, majd beszélünk – mondta Jin amire bólintottam és odasiettem anyáékhoz, akik meglepetten fordultak felém.
- Jimin!! – sietett anya elém, hogy megöleljen. – Miért nem hívtál? – fogta két tenyere közé arcom.
- Lemerült a telóm – mondtam, amire megcsóválta a fejét és elengedett.
- Szia Jimin – jött felém tárt karokkal nagynéném majd ő is szorosan megölelt. Furcsának gondoltam, hogy ő itt van ezért meg akartam kérdezni mi dolga van itt, de mielőtt egy betűt is kimondhattam volna számon, ő gyorsabb volt. – nekem most mennem kell, ne haragudjatok, majd megyünk ezen a héten – mosolygott – sziasztok – fordult sarkon és bement a kórházba.
- Hát ömm, meg tudhatom, mit csinál itt? – néztem az ajtóra, ami mögött az imént eltűnt nagynéném.
- Eljött meglátogatni az egyik barátját – mondta anya egy elég nagy szünetet hagyva kérdésem után. Valamiért azt érzem nem mondott igazat de, inkább vitát nem generálva, szótlanul beültem az autóba, majd ő is.
- Minden rendben van? – kérdeztem, amire gyorsan felvett egy mosolyt arcára és rám nézve bólintott egyet.
Haza értünk és azonnal kiszálltam a kocsiból, hogy végre a házba lépjek, lezuhanyozhassak és átvegyem a ruhámat.
Nem vacakoltam sokáig, cipőimet lerúgtam a lábamról és már fel is siettem a fürdőszobába. Levetkőztem és megengedtem a vizet. Körülbelül tíz perc után éreztem magam már ténylegesen tisztának, ezért kiléptem a zuhanyfüléből. Megtörölköztem majd derekamra csavartam az anyagot és átsétáltam a szobámba. Vettem fel tiszta ruhákat és lementem anyához.
- Anya én visszamegyek a kórházba – mondtam, miközben Hoseokra gondoltam. Egy percig sem tudnék megnyugodni, ha a mai napon nem mennék vissza és keresném fel az orvost, aki megígérte, hogy meglátogathatom.
- Vissza? Figyelj drágám Hoseokkal ott vannak a szülei nem lesz semmi baj – mondta, amire megcsóváltam a fejem és majdnem sikerült feldühítenie ezzel a mondatával.
- Nem érdekel, addig nem nyugszom, meg amíg nem látom, hogy lélegzik – válaszoltam határozottan és visszavettem a bakancsom.
- Rendben megértem. Csak neked is pihenned kéne – halkult el a hangja mondata végére.
- Semmi bajom nincs azon kívül, hogy majd szétvet, az ideg – vettem fel a dzsekimet is. Kiléptem az utcára és pont ekkor sétált ki az előttem lévő házból Hoseok anyukája és apukája, aki az autóhoz sietett.
- Jimin! – vett észre Hobi apukája.
- Jó napot – hajoltam meg illedelmesen, mikor odasétáltam hozzájuk.
- Jaj Jimin, köszönj nyugodtan sziával - mosolygott rám Hyomin. Kiegyenesedtem és mintha érezték volna, mit szeretnék megkérdezték azt, amit én is szerettem volna.
- Szeretnél eljönni velünk Hoseokhoz? – kérdezte Woo Jin.
- Igen – válaszoltam azonnal. Bólintott egyet és kifordult az autóval az útra garázs bejárójáról. Beültem a hátsó ülésre, Hyomin meg természetesen férje mellé és tizenöt perc után már ismét a kórház szörnyű szagát éreztem az épületben. Hyomin a recepcióshoz fordult, aki szerencsére nem ismert fel engem ezért simán mehettem velük.
- Most jössz először? – kérdezte Hyomin.
- Sajnos igen. Csak családtagok jöhetnek be hozzá, viszont az egyik orvos…
- Park Jimin? – fordultam hátra a megszólításra és csodák csodájára az az idős úr volt aki megígérte, hogy Hoseokot látogathatom annak ellenére, hogy nem vagyok vérszerinti rokona.
- Igen én vagyok, már próbáltam keresni magát – mondtam, amire elmosolyodott.
- Beszéltem a kollégámmal és bármikor jöhetsz hozzá – végre egy jó hír, amire nem tudtam volna nem elmosolyodni.
- Köszönöm – hajoltam meg előtte.
- Nagyon szívesen – mondta és már a következő pillanatban egy nővér szólította meg és kezdtek el beszélgetni. Tovább sétáltunk majd elértünk egy keskenyebb folyosóra. A kórtermek melletti kis táblákon pedig a betegek neve volt olvasható. Egészen a legvégéig sétáltunk a hosszú szakaszon és az utolsó ajtó előtt megálltunk.
Hyomin rám nézett és a néma kérdésére - ami valószínűleg az lett volna, hogy biztos be akarok e menni – bólintottam egyet határozottan. Lassan lenyomta a kilincset és halkan kinyitotta az ajtót. Szívem már a torkomban dobogott, amikor megláttam Hoseokot, ahogy az ágyon fekszik, csukott szemekkel és alig felemelkedő mellkassal. Mintha már nem közöttünk lenne. Fekete fürtjei az arcába lógtak, a takaró pedig nyakáig elfedte testét. Száján és orrán pedig lélegeztető volt felhelyezve. Hyomin és Woo Jin közelebb sétáltak fiukhoz, de én moccanni sem tudtam a hirtelen ért sokktól. Szemeim sarkába lassan könnyek kezdtek gyűlni. Hyomin rásimított szerelmem arcára majd szomorúan felém tekintett. Elképzelni sem tudom, mennyire szörnyű lehet nekik, hogy az egyetlen fiuk szinte a halál szélén áll. Borzalmas erre gondolni. Összeszedtem a bátorságom és megindultam az ágy felé. Ahogy léptem úgy szaporodtak a könnyeim, de hagytam lefolyni őket az arcomon. Az utolsó lépésnél megláttam Hoseok sápadt arcát, amire már hangosan zokogni kezdtem. Leültem Woo Jin mellé és Hoseok balkeze a takaró alól épp annyira lógott ki, hogy ujjaimat az övéi közé tudtam fonni. Mellettünk egy nagy monitor volt, amelyen azt lehetett látni, milyen ütemben ver a szíve, mennyi a hőmérséklete és egyéb dolgokhoz amikhez nem értettem. Amikor dobbant egyet, a gép csipogó hangot adott ki. Sosem láttam még ilyet élőben csak a filmekben, de sosem lett jó a történet vége. Behunytam a szemeimet és felemeltem a fejem. A sírásom lassan kezdett abba maradni és már csak szipogtam. Rettentően szeretném, ha most felébredne. Habár valószínűleg nem fogja tudni mi történt és miért vagyok mellette, amikor összevesztünk, de azért a mosolyért bármit megtennék, amikor elmondom neki a történetet. Hüvelyujjammal a kézfejét simogattam és néztem az alvó arcát. Bár kinyitnád a szemeid és bár a karjaid közé zárnál újra.
- Bocsánat – hajolt be az ajtón egy fiatal férfi orvos.
- Jöjjön csak – szipogott Hyomin.
- Csak le szeretném ellenőrizni minden rendben, van e – mondta miközben hozzánk sétált. Felálltam és arrébb húztam a széket ahogy Woo Jin is tette, ez után figyelmesen néztem, hogy mit csinál Hoseokkal. Először a gépeket nézte meg majd Hoseok homlokára tette a kezét és mosolyogva ránk nézett. – Nincs, semmi változás viszont kérem, hamarosan hagyják el a kórtermet – mondta, majd kiment.
- De hát még csak most jöttünk – mondtam durcásan és visszahúztam magam a székkel együtt Hoseok mellé és újra megfogtam a kezét. Egészen sötétedésig ültem így, amikor újra bejött egy orvos.
- Letelt a látogatási idő.. sajnálom – nézett szomorúan a középkorú nő, aki körülbelül ugyanannyi idős lehetett, mint Hoseok anyukája. Woo Jin vállamra simított majd fia homlokára adva egy puszit felállt. Hyomin nagyot sóhajtva ránézett Hoseokra és a füléhez hajolt súgni valamit, amit nem hallottam, majd ő is a homlokára puszilt és az ajtóhoz sétált. Én nem akarom ezt. Nem akarok elbúcsúzni tőle, itt akarok maradni vele egészen reggelig.
- Jimin.. – szipogott még mindig Hyomin. Képtelen vagyok felállni mellőle. Bármikor felébredhet, és én itt akarok lenni vele addig, amíg nem kel fel. – gyere.. – behunytam a szemeim majd megcsóváltam a fejem és lassan Hoseokra borultam. Hallottam a szívverését, amely ugyanolyan tempóban vert most is, mint eddig. Kicsit megnyugodtam és tudatosult bennem most már, hogy valóban él. Még itt van, még van remény még biztos.. és újra sírni kezdtem. Nem bírom magamban tartani hiába is akarom. Felemelkedtem testéről és én is a homlokához hajoltam majd hosszan rá csókoltam.
- Hoseok.. kérlek, ébredj fel – mondtam magam elé majd felálltam és odasétáltam szüleihez.
Mielőtt még elhagytuk volna a szobát hátranéztem annak reményében hátha magához tért, de nem.
Lehajtott fejjel kisétáltunk a kórházból és szótlanul haza mentünk. Megköszöntem nekik, amiért elhoztak és bementem a házunkba. Anya dolgozik, mivel hétfő van így csak holnap fog haza jönni.
Most borzalmasan egyedül érzem magam. Magányosnak, mint akinek se barátai se családja nincs. Levettem a cipőim és a dzsekim és leültem a kanapéra. Bekapcsoltam a tv-t és a távirányítót a kezembe véve váltogattam az adókat, egymást után hátha elterelné ez a gondolataim Hoseokról ám annyira felbosszantott az összes show, ami ment, hogy inkább kikapcsoltam a készüléket és a távirányítót az asztalra dobva elterültem a kanapén. Lehunytam a szemeim és nagyokat sóhajtva próbáltam magam lenyugtatni. Mindennél jobban szeretném, ha kapnék egy telefonhívást tőle. Ahogy kigondoltam ezt valóban megcsörrent a telefonom viszont egy ismeretlen számot jelzett a képernyő ezért nem vettem fel. Ha még egyszer megcsörren, akkor biztos fontos ok miatt keres az ismeretlen személy. Alig telt el néhány perc újra a csengő hangom törte meg a csendet a szobában.
Felvettem.
- Végre, Jimin azt hittem már sosem veszed fel – szólt bele a telefonba az ismeretlen női hang.
- Öhm bocsánat, de kivel beszélek?
- Hát a nagynénéd vagyok Jimin – mondta, amire kicsit felnevettem.
- Jaj, bocsánat, nem ismertem meg a hangod – mosolyogtam.
- Semmi baj, de mentsd le a számot, hogy tudd, kivagyok, ha hívlak.
- Rendben, baj van? – kérdeztem.
- Seulgi szeretne nálatok aludni, vagyis veled. Sosem kért ilyet nem értem mi történt vele, de ha nincs, ellenedre akkor nem soká levinném – kerekedtek ki a szemeim mondata végére. Ennek most örülök is meg nem is.. Borzalmasan rosszul vagyok Hoseok miatt és nem tudom sikerül e elszínészkednem, hogy jól vagyok. Viszont örülök amiért látni akar a csöppség és én is szeretnék vele lenni, de.. – Nos? – úgy látszik túl sokáig voltam néma.
- Persze, nyugodtan! Elleszünk – mondtam.
- Rendben akkor nem soká ott leszünk – válaszolt, amire mondtam egy okét és megszakítottuk a vonalt. Összeszedtem magam egy kicsit, és rendet tettem a szobámban, a konyhában és a nappaliban. Kivettem zsebemből a telefont, hogy megnézzem mennyi az idő, amikor a bejárati ajtón becsöngettek. Nagyot sóhajtottam és kinyitottam azt.
- Oppaa – ölelte meg a lábaimat Seulgi azonnal. Felnevettem és leguggoltam, hogy átöleljem.
- Minden rendbe Seulgi? – engedtem el, hogy szemeibe nézhessek.
- Most már igen – mosolygott jó kedvűen.
- Nos, akkor én megyek is – monda nagynéném. Felálltam és Seulgi a nappaliba szaladt. – Ömm nyolc előtt, ha tudod, próbáld meg elaltatni, és..
- Jól meglesz – mosolyogtam rá bíztatóan.
- Köszönöm – lépett egyet előrébb és két puszi után elhagyta a házunkat.
- Seulgiii – szólítottam meg mókásan a csöppséget miközben besétáltam a nappaliba. Nem érkezett válasz, ami valószínűleg azt jelenti, hogy elbújt. – Seulgi merre vagy? – nézelődtem a bútorok között majd felsétáltam az emeletre. A szobaajtóm résnyire nyitva volt és pont megláttam, ahogy épp az ágyra mászik. Halkan oda sétáltam és figyeltem, mit csinál. Felállt a matracra majd körbenézett. Visszahúzódtam az ajtó mögé így pont nem látott meg. Ismét kinéztem, de már nem volt ott, ami rettenetesen megijesztett. Lehetséges egyáltalán ilyen gyorsan helyzetet változtatni? Benyitottam és bentebb léptem a szobába. – Seulgi itt vagy? – kérdeztem, meg ami után a szekrényemből halk kuncogást hallottam. Elmosolyodtam majd úgy döntöttem megviccelem egy kicsit. – Na, jó… Hát akkor egyedül eszek pizzát – fordultam sarkon és amint elhagyta a mondat a szám ki lökte a szekrényajtókat és mellém futott.
- Mikor eszünk? – kérdezte, amin felnevettem.
- Éhes vagy?
- Igen – mondta szégyenlősen.
- Gyere, menjünk le és rendelünk valamit – guggoltam le elé, hogy megsimogassam a haját. Elém sétált és a lépcsőkorlátot fogva óvatosan lesétált, míg én mögötte lépkedtem, hogy még véletlenül se essen le. Elmosolyodtam, rajta amikor leértünk, és a kanapéhoz futott. Befordultam a konyhába és az asztali telefonhoz nyúlva kértem is a rendelést. Visszamentem Seulgihoz aki már boldogan kapcsolgatott a műsorok között. Leültem mellé és néztem, ahogy dudorászva és lábát lógatva ül a távirányítóval a kezében. Egy darabig néztem vele az egyik mese csatornát, de hirtelen megszólalt a csengő.
- Megjött a pizza? – kérdezte Seulgi csillogó szemekkel.
- Remélem – válaszoltam és már futottam is az ajtót kinyitni.
- Jimiin – kerekedtek ki a szemeim, ahogy megláttam a fiúkat. Legelöl Jungkook állt, tőle balra egy kicsivel hátrébb Taehyung és mögöttük a többiek.
- Hát ti? – kérdeztem, amire elmosolyodtak.
- Gondoltuk nem lenne ellenedre egy kis társaság – mondta V vigyorogva.
- Hát az apróság meg kicsoda? – kérdezte Jin a lábaimra nézve. Lenéztem és Seulgi állt mellettem tátott szájjal a fiúkra nézve.
- Az unokatestvérem – mondtam és felvettem a karjaiba a leányzót. Mindenki elmosolyodott és közelebb lépett. – mutatkozz be – adtam egy puszit a homlokára.
- Seulgi vagyok – mondta majd a mellkasomhoz bújt. Rettentően zavarba jött. A fiúk feljajgattak és Jin még a szívére is tette a kezét a cukiság bombától.
- Gyertek be – nyitottam ki teljesen az ajtót, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Levették a cipőjüket és szétszéledtek az alsó szinten. Jungkook a konyhába ment V-vel, Yoongi a kanapéra ült le RapMon és Jin is szintén a nappaliba mentek viszont ők még nem tettek úgy mint Suga.
- Váó nagyon szép házatok van, igazán otthonos – mondta Jin és ő is elhelyezkedett Suga mellé.
- Egyetértek – tért vissza Jungkook és Tae.
- Hát… köszönöm srácok – tettem le a földre Seulgit, aki odasétált Jinhez. Leültem a többiekkel és néztük mit csinál a csöppség.
- Jimin ez az oppa nagyon helyes – mondta az előtte ülőre mutatva, amire mindannyian felnevettünk, de leginkább Jin.
- Szerintem is – mondta RapMon és karját kinyújtva, Jin haját megsimogatta.
- Szerelmes vagy belé? – kérdezte Seulgi tátott szájjal. RapMon rám nézett mosolyogva, amire megvontam a vállam és tovább nevettem.
- Igen, nagyon – válaszolt a kérdezett és leguggolt kettőjükhöz és Seulgi haján is végig simított, aki örült ennek. Ismét csengettek a bejárati ajtónál, aki már valószínűleg a pizza futár lesz. A többiek nem hallották meg, annyira elvarázsolta őket az unokahúgom. Kisétáltam az ajtóhoz.
- Szia, meghoztam a rendelést – kaptam fel a fejem az ismerős hangra. – Jimin?
- Minah? – kerekedtek ki a szemeim.
- Te itt laksz? – nézett fel a házra.
- Igen – mosolyogtam. – Hogy-hogy pizza futár vagy?
- Áh.. hát nem szeretek a szüleim pénzén élősködni ezért megkeresem magamnak azt a zsebpénzt, amit ők adnának – válaszolt. Hirtelen hangos nevetés tört ki odabentről. – Noss, akkor nem is zavarnék tovább. Hawaiit kértél ugye? – mosolygott.
- Igen – vettem át a dobozt, majd kifizettem. Elköszöntünk és visszamentem a házba. – MEGJÖTT A KAJA – kiáltottam el magam, amire egyből felugrott mindenki. Letettem az asztalra a dobozt és Suga volt az első, aki vett egy szeletet a pizzából.
- Gyere Seulgi egyél – hívtam magamhoz és ölembe ültettem. Elvettem neki is egy szeletet és boldogan megette, ahogy többiek is, de nem jutott mindenkinek elegendő. Az utolsó darabot Seulgi fogyasztott el, amit persze senki nem bánt, hisz neki kevesebb ideig bírja a szervezete az éhséget, mint a miénk.
- Ah, de ennék még srácok – mondta Suga hátradőlve a kanapén. - De, köszi Jimin. - Jaja, köszi – vigyorgott Kook pizzával a szájában. Mindenki megköszönte az ételt, majd Seulgi ásítására lettem figyelmes.
- Álmos vagy? – kérdeztem meg tőle.
- Nem – rázta fel magát a kábulatból és leugrott lábaimról, és Jinhez sétált.
- Oppa felveszel? – nyújtotta ki a kezeit a legidősebbnek, aki elnevette magét és bólogatott.
- Aigoo féltékeny leszek – húzta a száját NamJoon.
- Ne izélj már, úgy tekintek, rá mintha a miénk lenne - mondta Jin ami rettentően megmelengette a szívem. Rettentő aranyos az unokatesómmal, hát akkor még milyen lenne, ha valóban lehetne gyermeke. Az aranyos pillanatot Suga furcsa csengőhangja szakította félbe.
- Huh skacok ez Yoora lesz – mondta és a képernyőt meglátva bólogatott e tény megerősítéseképp. Eltelt egy perc és nem szólalt meg senki. – Mi? Yoora! YOORA! Bassza meg – kiabált Yoongi és ledobta a telefonját, amire mindannyian megijedtünk.
- Mi történt? - állt fel V.
- Nem tudom a kurva életbe! Valami baj – lihegett az idegességtől és kifutott az ajtóhoz.
- Yoongi mi van? – rohant ki utána NamJoon.
- Amikor eljöttem tőle, mondta, hogy a barátnőivel elmegy Krystalt meglátogatni aztán meg elmenni, meginni egy kávét, de basszus nagyon lihegett és rémült volt a hangja és meg is szakadt a vonal.
- Nem mehetsz egyedül! – pattant fel Jungkook is a kanapéból. Seulgi annyira megrémült, hogy már teljesen Jinhez bújt, aki a hátát simogatta.
- Jin nem tud verekedni – mondta Rap Monster aggódóan, párjára nézve.
- Tudjuk, de nem biztos, hogy szükség lesz verekedésre – szólt bele Taehyung a beszélgetésbe.
- Ha valami nagyon durvát csináltak a leendő feleségemmel, nem csak verekedés lesz – dühödt fel még jobban Suga és dzsekijét magához véve kiment a házból.
- Jin te itt maradsz Jimin unokatesójával és Jimin rád is szükség van! – mindeddig csak pislogva néztem a történteket, de visszatértem a valóságba és Seulgihoz guggolva adtam egy puszit a homlokára.
- Visszajövünk, ígérem – mondtam, amire bólintott egyet és Jinre néztem. Bízom benne, hogy jó gondját fogja viselni az unokatesómnak. Felöltöztem én is majd a csapat felével Suga után rohantunk. Az utca lámpái világították be az amúgy sötét utcát. Mivel gőzöm sem volt arról, hogy ez az utca hova vezet így csöndben folytattam rohanásom a fiúkkal Suga után. Befordult egy utcába, ami egy elég zajos és még fényesebb útra vezetett. Boltok és annak kivilágított feliratait messziről kilehetett olvasni. Lassítottunk egy kicsit a tempón, de egy percre sem pihentünk. Yoongi körül nézett és hátra fordult hozzánk.
- Széledjen szét mindenki és keressétek Yoorát! – kiabált és sarkon is fordult, de hirtelen egy hangos női sikítás töltötte be az utcát, amire mindannyian egymásra néztünk.
- YOORA! – üvöltött most már Suga és a hang irányába futott. Követtük és ezt a kivilágított utcarészt elhagyva egy sokkal sötétebb és ijesztőbb helyre érkeztünk. Ha most itt lenne Hobi tuti mögé bújnék félelmemben. Nevetés hallatszódott ki az egyik zugból majd ismét egy vékony sikítás. Suga befutott a sikátorba majd mi is így tettünk.
- Ciculii vedd le a ruhácskád – mondta az egyik férfi mézes-mázas hangon.
- Anyádnál próbálkozz te mocsok! – fordította maga felé Suga a részeg csávót és állkapcson ütötte. A pali megszédült egy kicsit és arcát simogatta. A mellette álló szintén részeg haverjai pedig Sugára támadtak és mindegyikünk megindult a segítségére. Én egy nálam jóval magasabb férfit fogtam meg vállánál és fordítottam magamhoz majd jobb kezemet ökölbe szorítva arcon ütöttem. Kicsit megráztam a kezem a fájdalmat kirázva belőle, de hirtelen a gyomorszájamba térdeltek, amitől a földre kerültem. Egy pasas került fölém, aki ököllel kezdte volna el ütéseit az arcomon, de volt időm lelökni magamról így én kerültem teste fölé. Kezemet magam mellé emeltem és további ütéseket tettem az arcán, amik bevallom felettébb jólestek most. Teljesen belefeledkeztem a cselekvésembe és csak Hoseokra tudtam gondolni. A méreg, ami elöntötte a testem, hogy ott van bent egyedül és senki sem tudja felébreszteni még erőteljesebben vertem az alattam fekvő arcát. Hirtelen könnyek gyűltek a szemeimbe és tovább gondoltam mi lesz, ha nem ébred fel. Üvöltöttem egy hatalmasat és már az sem érdekelt, ha péppé verem a pasas arcát. Magam mellé emeltem a kezem ismét ökölbe szorítottam, de hirtelen elkapott egy kéz és lerántva engem az idegen testtől arcon próbáltak vágni, de időben elhajoltam és a férfi a nagy lendületével együtt beleszaladt a mellettünk lévő szemetes kukákba és zsákokba.
- VALAKI SEGÍTSEN YOORÁNAK – üvöltött Jungkook aki épp egy deszka darabot vett a kezébe és ütötte le vele az előtte állót, aki támadni készült. Mivel mindenki le volt foglalva ezért én szaladtam el megkeresni a lányt.
- Yoora! – nem jött válasz. – YOORA! – kiabáltam erőteljesebben.
- Jimin! – hallottam meg halk nyöszörgését. A majdnem meztelen felsőtestétől csak a melltartója védte meg és a maga előtt felhúzott térdei és az azokat átölelő kezei. Ruha darabjai tőle pár méterre voltak szétszórva, amiket gyorsan felkapkodtam a földről és odasietve hozzá kezeibe adtam. Bólintott egyet köszönésképp és remegő kezekkel magára húzta pólóját, aminek a jobb oldalán egy hatalmas nagy lyuk volt. Hirtelen Suga toppant mellém heves levegővétellel és átölelte szerelmét, aki viszonozta cselekvését.
- Nem csináltak veled semmit? – kérdezte lihegve amire Yoora megcsóválta a fejét. A többiek is idejöttek ugyanolyan szaporán kapkodva a levegőt, mint Yoongi. A mellettem térdelő levette kabátját és Yoorára takarta majd karjaiba véve felemelte. Magunk elé engedtük őket és a földön fekvő részeg férfiakra köptünk, akik csak nyöszörögni tudtak. Végig néztem a fiúkon és mindegyikük szerzett az arcára egy nem túl szép sebeket.
- Jimin!!! A homlokod! Baszdki – mutatott fejemre Taehyung és hirtelen olyan fájdalom nyilalt abba a pontba, amit senkinek se kívántam volna. Rá tettem a tenyerem és a vér beáztatta egy részét. Sziszegtem és nagy sóhajokat vettem a még mindig égő fájdalomtól. Nem álltunk meg, de Jungkook idejött mellém, hogy rátámaszkodhassak.
- Fiúk én hazaviszem Yoorát, ami cuccom nálatok maradt Jimin, majd ideadjátok valamikor - mondta és befordult egy ismeretlen utcába. Tizenöt perc elteltével már mi is megérkeztünk hozzánk.
- Kim NamJoon te eszement! – ütötte fejbe egy kicsit Jin, párját miközben borogatta a fején lévő véres sebet.
- Ez volt életem első verekedése - mondta Jungkook, kicsit mintha büszke is lenne magára.
- Hát nekem is – mondtam egy fél mosollyal. A fejem még mindig rettentően fájt, de a jeges borogatás már enyhített rajta.
- Seulgi? – kérdezte Taehyung amikor én pont ezt tettem volna.
- Fent van, már elaludt – válaszolt Jin az emeletre nézve.
- JIMIN OPPA! – szaladt le az emeletről az emlegetett egyenesen hozzám.
- Seulgi – guggoltam le hozzá és szorosan megöleltem.
- Már azt hittem sosem fogsz visszajönni – mondta, amire majdnem elérzékenyültem.
- Megígértem, hogy jövök – engedtem el és mosolyogtam rá, de az ő arcáról pont az ellenkezője történt.
- Miért sebes a fejed? – mutatott a foltomra.
- Találkoztunk néhány nagyon rossz emberrel, akiknek megmutattuk miért nem jó az, ha részegen zaklatnak valakit – mosolyodtam el, amire ő pedig dühbe gurult.
- Majd én megmutatom nekik!! – ütött egyet a levegőbe, amire mindannyian felnevettünk. Felvettem az ölembe és így beszélgettünk tovább a fiúkkal.
- Remélem jobban lesz Yoora – sóhajtott egy nagyot Taehyung.
- Biztosan. Erős lány – helyeselt NamJoon.
- Ki az a Yoora? – kérdezte Seulgi eltátott szájjal.
- Suga barátnője – mosolygott rá Jungkook. Seulgi bólogatott.
- Egyébként mennyi az idő? – kérdeztem.
- Fél tizenegy – nézte meg a telóját Jin.
- Alszotok itt skacok? – néztem körbe mindenkin.
- Ha nem bánod – vigyorgott Jungkook.
- Juppi! – örült Seulgi és lepattant az ölemből. Bárcsak itt lenne most Hoseok is és együtt aludhatnánk. Rettenetesen hiányzik. Nagyot szívva a levegőből lassan kifújtam azt és felmentem az emeletre ágyneműkért. Amit találtam összeszedtem nekik és fejemig megpakolva a puha anyagokkal tértem vissza hozzájuk. Egyből odajöttek segíteni és ízlésükre szétválogatták. Eltoltuk az asztalt és a TV elé megágyaztak maguknak.
- Seulgi hol szeretnél aludni? – néztem rá.
- Melletted Oppa – mondta és megfogta a kezem. Mivel nem szerettem volna, ha ő is a földön alszik, a kanapén ágyaztam meg neki ettől függetlenül, magamnak pedig közvetlenül elé tettem le a párnákat és a takarót.
- Mindenkinek jó lesz így vagy hozzak még valamit? – néztem körbe. Jin és Rap Monster természetesen egymás mellett feküdt szorosan akárcsak Tae és Jungkook. Most még jobban elkezdett hiányozni Hoseok, de annyira, hogy már a sírás határán voltam.
- Persze, jó így – válaszolt Jin mosolyogva és bebújt a takaró alá.
- Jimin?
- Igen? – néztem rá Jungkookra.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – kicsit meglepődtem kérdésén.
- Öhm persze – néztem rá furcsán, ahogy V is. Kisétáltunk a konyhába és leültünk egymással szembe. - Nem vagy jól igaz? – szomorodott el. – Na, jó ez hülye kérdés volt persze, hogy nem vagy jól. Csak.. aggódom – teljesen lefagytam. Hoseokra gondoltam és valószínűleg ő is ráértette ezt az egészet.
- Rettenetesen félek Jungkook – kezdtem egy nagy sóhajjal. – Mi lesz, ha nem ébred fel? Mi van, ha már ebben a pillanatban nem dobog már tovább szíve? – kezdtek gyűlni szemembe a könnyek.
- Ne gondolj erre! Tudom, hogy nehéz, de ne hidd azt, hogy nem fog felébredni. Van remény! Alapból ő a mi reményünk! A nevében is benne van. Ne félj, fel fog ébredni! – mosolygott rám bíztatóan. Hiába próbált vigasztalni még vagy öt percen keresztül nem éreztem úgy, hogy segített volna. Nem tudom elfogadni azt, hogy nincs közöttünk és nem érezhetem magam mellett. Nagyon remélem, hogy hamar vége lesz ennek. Visszamentük a nappaliba és levetkőztem egy pólóra és magamon hagytam természetesen az alsónadrágom majd lekapcsoltam a villanyt is. Lefeküdtem és magamra húztam a meleg takaróm.
- Jó éjt fiúk és Seulgi – mondta Jin és mi is jóéjszakát kívántunk.
Szemeim hozzá szoktak már a sötéthez ezért kibírtam venni Seulgi alakját a kanapén. Felém volt fordulva és egyik keze lelógott a heverőről. Olyan kis pici volt és puhácska, hogy nem bírtam ki nem megfogni.
- Oppa – suttogott.
- Igen Seulgi?
- Lemehetek hozzád aludni? – kérdezte.
- Igen – mondtam és arrébb mentem egy kicsit, hogy ideférjen. Apró testét átöleltem és teljesen megnyugtatott. Nagyon jó hatással van rám ez a leány. Nem nagyon mocorgott, valószínűleg azonnal el is aludt majd tíz perccel később én sem tudtam tovább harcolni az álmossággal.
Reggel már kicsit sem abban a pózban ébredtem fel, ahogy az este lefeküdtünk. Seulgi a mellkasomon szuszogott mélyen aludva, én pedig a plafont bámulva feküdtem mozdulatlanul, hogy fel ne ébredjen unokatesóm.
- Ébren van valaki? – suttogtam és egy fél perc elteltével kaptam is választ.
- Igen – mondta Jin, halkan.
- Szuper. Jól aludtál?
- Nagyjából igen. Csinálok nektek reggelit okés?
- Hmm, igen az jó lenne – válaszolt helyettem Rap Monster. Jin lassan felállt és kiment a konyhába. Fél óra elteltével lassacskán már mindannyian fent voltunk.
- Jungkook oppa, hogy tud ennyit aludni? - kérdezte Seulgi Jungkook felett állva.
- Gyerek még – kacagott halkan Taehyung.
- Hallom ám – mosolygott Jungkook és felült a földről.
- Kész a reggeli!! – kiáltott ki a konyhából Jin.
- Ezaaaz – futottak ki a fiúk és Seulgi is a nappaliból. Utolsóként sétáltam be az étkezőbe ahol pont befejezte Jin a megterítést.
- Az igen – kerekedtek ki a szemeim a sok étel láttán. - Ennyi mindenünk volt itthon? - tátottam el a számat.
- Nam kiment a boltba – vigyorgott a szakácsunk. Leültem én is és megkezdtük az evést. Teljesen meglepődtem az első falatot lenyelve.
- Ez isteni! – faltam tovább.
Jóízűen lakmározott mindenki a tányérokból egészen addig, amíg el nem pusztítottunk mindent. Hirtelen a telefonom rezgését éreztem meg a combomon. Kihúztam zsebemből majd felálltam és átsétáltam a konyhába.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia Jimin! – ismertem fel nagynéném hangját. – Minden rendben?
- Igen persze. Most reggelizünk meg – mondtam.
- Á, rendben akkor nem soká megyek érte okés?
- Igen – válaszoltam. Elköszöntünk és letettük a telefont. Visszamentem a többiekhez.
Jin épp szedte az üres tálakat, Rap Mon, Tae és Jungkook pedig Seulgival játszottak.
- Baj van Jimin? – kérdezte Jin aggódó tekintettel.
- Dehogyis csak nem soká jönnek Seulgiért.
- Ó.. Pedig még játszani akartam vele – szomorodott el és kiment a konyhába. Oda mentem a fiúkhoz.
- Junkuk – fordult Jungkookhoz Seulgi. Kook elnevette magát és kijavította a kisebbet.
- Jungkook – mondta.
- Jugok – nevettem én is a többiekkel. Kook megcsóválta a fejét újra kiszerette volna javítani ha nem fordul el tőle unokatesóm.
- Téhung – próbálta kimondani V nevét.
- Majdnem – mosolygott. Elnéztem volna őket még egy darabig.
- Jimin! – jelent meg Jin a szobába. – Itt van a nagynénéd.
Hirtelen az egész társaság elhallgatott és Seulgi szomorúan lépett ki az őt körbevevők fiúk közül és mellém lépett.
- Oppa nem akarok hazamenni – húzgálta pólómat szomorúan.
- De muszáj – simogattam meg a haját. Felvettem a kanapéról a kis táskáját amiben a ruhái voltak és megfogtam a kezét.
- Várj! Elköszönök – mondta és visszaszaladt a fiúkat megölelni akiknek fülig érő volt a mosolyuk tőle.
Ismét megfogtam a kezét és kimentünk a bejárati ajtóhoz. Segítettem neki felvenni a cipőit majd leguggoltam hozzá.
- Seulgi remélem jól érezted magad legközelebb is örülnék ha eljönnél – mosolyogtam rá. Nyakamba borult és pár perc után elengedett.
- Szia! – integetett és odament az anyukájához. Becsuktam az ajtót és visszamentem a nappaliba.
- Mi pedig szerintem nem is zavarnánk tovább.. – mondta Jin.
- Ne már! Én nem akarok menni – nyafogott Jungkook amin felnevettünk.
- Pedig jössz – húzta fel a földről V.
Kikísértem őket is és egy hosszabb búcsú után ők is elmentek és ismét egyedül maradtam.
Az iskolára gondolva elborzadtam, hogy holnap már hétfő lesz. Nem akarok menni és nem is fogok. Nem bírnám, ki ha emberek között kellene a jó kedvű gyereket eljátszanom.
Hoseokhoz pedig mindennap be fogok majd menni és vele leszek egészen a látogatási idő végéig.
Rendet tettem a nappaliban, és ahogy az előbb elhatároztam most úgy is fogok tenni. Összeszedtem magam még egy kicsit lelkileg és kiléptem az ajtón. Azt hiszem itt az ideje megismernem a környéket.
Valamennyire már megjegyeztem a kórházhoz vezető utat, de egy kicsit bizonytalannak éreztem magam még attól. A városrész kis parkjához vezető utat már tudtam, de azt, hogy egy buszmegálló merre lehet azt végképp nem.
Tovább sétáltam és egy kis utcába fordulva megpillantottam egy kék táblán lévő busz ábrát és az amellett lévő várakozót. Egy ember sem volt ott ezért ez eléggé megkérdőjelezte, hogy jár e még erre busz. Odasétáltam és a menetrendet kezdtem bámulni. Hirtelen egy busz állt meg mellettem, amire ijedtemben összerezzentem egy kicsit. Kinyíltak az ajtók és felszálltam.
- Jó napot! A korházhoz is megy? – kérdeztem a sofőrtől.
- Természetesen – mondta mosolyogva. Zsebemből elővettem a pénzt a jegyre, majd kilyukasztotta és átnyújtotta nekem a kis papírt. Leültem az ablak mellé és néztem az utat és az elhagyott házakat. Próbáltam még jobban megjegyezni mindent, amiről majd tudhatom, hogyan mehetek el ismét meglátogatni Hoseokot. A busz megállt két megállónál majd a bemondó a kórház nevét mondta és tudtam, hogy nekem itt kell majd leszállnom. Pár perc múlva meg is érkeztünk és büszke voltam magamra, hogy végre egyedül is el tudtam jönni. Bátran besétáltam az épületbe és a recepcióshoz sem szólva haladtam az intenzív osztályra Hoseok kórterme felé.
- Jimin! – szólított meg egy ismerős hang, amire hátrafordultam.
- Krystal! – lepődtem meg. Közelebb sétáltunk egymáshoz.
- Végre kiengedtek – mosolygott.
- Örülök – viszonoztam mosolyát.
- Hoseokhoz mész?
- Igen – fagyott le a mosoly azonnal arcomról.
- Óh.. akkor nem is tartalak fel. Iskolában majd találkozunk – mondta.
- Hát.. igen azt hiszem – hazudtam szemébe. Ezer százalék, hogy nem fogok bemenni egyik nap sem. Még mindig mosolygott.
- Akkor.. Szia – intett.
- Szia – intettem vissza. Mind a ketten sarkon fordultunk és mentünk utunkra.
Pár pillanattal később már Hoseok ajtaja előtt álltam és mély levegőket vettem. Behunytam a szemeim és lassan lenyomtam a kilincset. A gépek csipogása és a furcsa illat azonnal kikényszerítette nyitni a szemeim. Felemeltem a fejem és nagyot nyelve az ágyra néztem. Fellélegeztem, amikor megláttam rajta őt még mindig eszméletlenül feküdve, lélegeztetővel az arcán. Nem változott semmit a helyzet. Ez jelentheti akkor azt is, hogy sem javult sem rosszabbodott az állapota.
Ágya mellé sétáltam és magam alá húztam a széket, amely a fal mellé volt téve.
- Hoseok – suttogtam és szemeimbe könnyek gyűltek. Kezét az enyémmel kulcsoltam össze miközben szóra próbáltam nyitni a számat. – Hoseok – erősödött fel sírásom. A könnyek már marták szememet, de nem törődtem velük. – Mikor ébredsz fel? Nagyon hiányzol – vettem mély levegőt. Mivel még régebben tanultunk az ilyen állapotról, állítólag jót tesz az, ha beszélünk az adott személyhez. – Képzeld tegnap volt nálam Seulgi. Sose volt még ilyen, hogy magától el szeretett volna jönni. Átjött a banda is és a tegnap estét együtt töltöttük. Yoorát majdnem megerőszakolták, de sikerült megmentenünk. Nagyon hiányzol nekünk és rettentően szeretném, ha majd te is megismernéd az unokatestvérem – szipogtam. – Mindennap jönni fogok, hozzád ne aggódj. Suliba sem fogok menni, mert nem bírnám ki nélküled – néztem arcára. Lehetetlen elmondani mennyire mélységesen fáj az, hogy nem tudja, mi történik körülötte és, hogy nem tudja már rég megbocsátottam neki a múltkoriért. Fejem mellkasára dőltöttem lassan. Szíve ütemesen vert, ami teljesen megnyugtatott. Él és fel fog ébredni. Tudom. Bízom benne, hogy így lesz.
A nap végét megvárva ültem így mellette és néha még el is szundítottam egy kicsit. A látogatási idő végén homlokára pusziltam és elhagytam a szobát.
Haza mentem és anyával találtam magam szemben, ahogy épp próbál rábeszélni az iskolás dologra.
- Jimin menned kell iskolába! – mondta felemelve a hangját, de ugyanúgy tiltakoztam ellene.
- Nem! Nem érdekel, ha azt mondom, hogy de nem áll meg az élet ettől, de nekem megáll! Nem tudok nélküle létezni nekem ő olyan, mint neked apa! Vagy ha még jobban általánosítok, akkor olyan, mint a levegő! Te sem tudsz nélküle élni és én sem – pityeregtem már megint. Anya szótlan maradt és aprót bólintva egyetértett szavaimmal.
- Büntetést fogunk kapni.
- Majd megkeresem rá a pénzt – erre a kijelentésemre megcsóválta fejét és nagyot szívott a levegőből.
- Jó, úgysem fogom tudni rád erőszakolni szóval inkább, hagyjuk – elmosolyodtam kijelentésén.
- Helyes – mondtam és felmentem az emeletre. Lezuhanyoztam majd a szobámba lépve kinéztem az ablakon. Megráztam a fejem és a takaróim közé bújtam. Még mindig itt volt az is, amelyikkel együtt aludtunk. Szörnyen hiányzik.
Három hét telt el azóta, hogy elsőnek látogattam meg Hoseokot. A szeptemberből átléptünk októberbe és közeleg a születésnapom. Hoseok még mindig nem ébredt fel és egyre jobban félek, hogy nem csak a szülinapomig nem fog, de utána sem. A bandával is rengetegszer voltunk bent nála, beszéltünk hozzá, elmeséltük napjaink, mert hiába nem akartam menni suliba anyám felhívta apát és elmesélte neki ezt, amire ő azt mondta: „muszáj, mert ezt még nekem sem engedik meg.” Szóval kénytelen voltam elviselni az osztálytársaim és a tanárok szokásos, bunkó modorát. Most épp délután hat van. Hoseok mellet ülök ugyancsak egyedül. Már elmeséltem neki a mai nap érdekességeit, mint például, hogy Tae visszabeszélt a szeretett irodalom tanárjának és, hogy kaptam egy hármast matekból, amit meg sem gondoltam volna soha. Az idő kint kezd még jobban lehűlni napközben is ezért már lehetetlen meglenni egy szál pólóban. Ezen kívül már természetesen hamarabb is sötétedik, ami nem annyira előnyös senkinek sem. Lassan le dőltöttem fejemet mellkasára és behunytam a szemeim. Megint hallgattam a szívverését legalább tizenöt percen keresztül, amikor hirtelen szaporábban kezdett el dobogni. Fejemet azonnal felkaptam és Hoseok arcát bámultam.
– Hoseok mi történik veled? Fel fogsz ébredni? – reménykedtem majd újra visszadőltem mellkasára és megint ugyanolyan tempóban hallottam szívdobbanásait. Ismét lehunytam a szemeim majd hirtelen Hoseok ujját éreztem meg ahogy megmozdult kézfejemen. Azonnal kiegyenesedtem és arcát bámultam. – Hoseok! Ébredj fel kérlek – fogtam meg minkét kezemmel az övét. Mintha egy filmben lettem volna úgy éreztem magam amikor elkezdett mozogni szemhéja. Jóra fog fordulni minden, fel fog ébredni! Még mielőtt tényleg kinyitotta volna szemeit orvost hívtam a szobába, hogy minden rendben legyen amikor magához tér.
- Nagyon nagy szerencséje van a barátjának – mosolygott rám a fiatal lány akivel már rengetegszer találkoztam itt. Leült ő is egy székre az ágy túloldalán és vártuk a további életjeleit Hoseoknak.
Már eltelt egy félóra és többször is megmozdította mutatóujját. Eszméletlenül vert a szívem az izgalomtól.
- Hobi kérlek ne add fel. Fel fogsz ébredni tudom – néztem szemeire. Megint megmozdultak szemhéjai ám most már kicsit fel is nyílt. – HOBI! – kiáltottam fel.
- Kérem ne kiabáljon, könnyen megrémisztheti és visszaeshet – mondta az orvos és Hoseok homlokára tette a kezét. – Test hője kezd visszaállni normálissá – a mellettem lévő EKG monitoron is megnézte, hogy minden rendben van e. Ismét eltelt egy jó tizenöt perc és az orvos egy tapottat sem mozdult mellőlünk aminek nagyon örültem. Szemhéja ismét mozgott ám most már teljesen fel is nyitotta.
- Hoseok – lábadtak könnybe szemeim és ahogy tudtam megöleltem. Zavaros volt tekintete és lassan pislogott. Az orvos mellé lépett és megkért, hogy menjek arrébb egy kicsit, hogy levegye róla a már felesleges lélegeztető gépet. Visszacsúsztam székemmel mellé és egymásra néztünk. Még mindig sírtam, de ő annyira meglepetten és furcsán nézett rám, hogy nagyon megijesztett. Habár haragban váltunk el, de gondolhatja, hogy ennyi miatt nem hagyom cserben és mellette maradok bármi történjék is.
- Jimin – próbált beszélni, de annyira halkan ejtette ki a nevemet a száján, hogy borzalmas volt hallani. Nagy kő esett le a szívemről amiért nem felejtett el.
- Itt vagyok – mosolyogtam rá. Lehunyta szemeit majd újra felnyitotta őket látszólag nehezen és rám pillantott majd az orvosra és ismét rám.
- Ha bármi baj történik kérlek szólj Jimin azonnal. Itt leszek az ajtóban – mondta kedvesen és kiment.
- Mi történt? Hogy-hogy itt vagy? – beszélt még mindig halkan, de jól kievettem mondatait.
- Mennyire emlékszel?
- Hát.. – vett egy nagy levegőt ami jóleshetett neki arc kifejezéséből ítélve. – Arra, hogy haragudtál rám és kémia órán elaludtam. Amikor felébredtem pedig az egész teremben füst volt. Ennyi. Mennyi idő telt el? Hogy bocsátottál meg? Hol vannak a többiek?
- Hoseok ne beszél annyit, pihenned kell – szóltam rá mert már nagyon nehezen ejtette ki a szavakat. – Elmondok mindent. Négy hét telt el azóta, hogy kómába estél. Az egyik osztálytársad mást kevert a palackba ezért az olyan reakcióba lépett, hogy felrobbant. De esküszöm megverem, csak kerüljön a szemem elé – öntött el a méreg amire ő pedig elmosolyodott. – Yoora rohant oda hozzám, hogy te bent maradtál. Több sem kellett azonnal a termetekbe futottam és megpróbáltalak kihozni, de annyira fullasztó volt a füst, hogy én is elájultam és három nap kómába estem – szemei kikerekedtek és már nyitotta is volna szóra ajkait de rátettem a mutató ujjam, hogy ne fűzzön hozzá kommentet. – A negyedik napon már kiengedtek. Később ne tudd meg mennyire borzalmas volt túlélni a napjaimat, hogy nem voltál velem. Kötelező volt iskolába mennem bár mennyire is könyörögtem, hogy ne. Mindennap bejöttem hozzád, és elmeséltem mik történtek persze tudom, hogy nem hallottad.
- De! – próbált felkiabálni.
- Micsoda? – tátottam el a szám.
- Nagyon-nagyon ritkán hallottalak, de nem tudtam mi történik, fizikailag nem voltam magamnál – elmosolyodtam. Ennyi idő után talán most mosolyogtam őszintén. – Mesélj tovább.
- A fiúk is nagyon sokszor bejöttek velem együtt. Mindig körbeültünk téged és beszélgettünk. A megbocsátás pedig elég egyszerű volt. Szerinted képes lettem volna úgy hagyni téged az osztálytermedben?
- Igen – nevetett fel egy kicsit.
- Hülye vagy. Sosem tettem volna ilyet és nem is tennék bármennyire is haragudtam rád – elmosolyodott, majd felült és az ágytámlának dőlt.
- Örülök, hogy itt vagy – nézett szemeimbe. Annyira jó volt végre hallani a hangját, és látni, hogy mozog.
- El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál – halkult el a hangom és közelebb hajoltam hozzá.
- Akkor tényleg nem haragszol már rám?
- Dehogyis – mosolyogtam és ajkaink egymáshoz értek. Felszabadult bennem az eddig raktározott adrenalin és még jobban falni kezdem ajkait. Azonnal elöntötte mellkasomat a boldogság, és jobb szemem sarkában gyűlt egy kis könny az örömtől. Lassan elváltunk egymástól és homlokának döntöttem az enyémet.
- Szeretlek Hoseok és sosem akarlak elveszíteni – mondtam és az előbb keletkezett könny most végig folyt arcomon.
- Én is szeretlek Jimin és sajnálom a múltkorit – forrtak össze újra ajkaink.
♦ Hoseok Pov ♦
- Mi folyik itt? - suttogtam felé, mire lefagyott arcáról a mosoly és egy nagyot nyelve megrázta a fejét, mintha csak nem értette volna, miről beszélek.
- Mikor ébredsz fel? Nagyon hiányzol - hallottam a hangját teljesen tisztán és valóságosan. Mintha csak ébren lennék. Megragadta a csuklóm és hirtelen felrántott, mire a többiek is felpattantak. Rap Monster vigyorogva intett nekünk maga felé, majd futásnak eredt. Mindenki követte, majd Jimin újra nevetni kezdett és ő is futni kezdett. Álltam és néztek utánuk értetlenül, kétségbe esetten. Mi történt? Mit jelentsen ez? A narancssárga hajú fiú hátra fordult és felém intett, jelezve, hogy fussak utána. Nem gondolkodtam. A lábam szinte magától indult meg. Összeszedve az erőmet a lehető leggyorsabban kezdtem futni. Elértem barátaim és remegő lábakkal mellettük haladtam. Egy domboldal felé mentünk. Az előttem lévők, néha-néha felugrottak és az ég felé boxolva futottak is tovább. Felérve a domb legtetejére megálltunk. A fáradtságnak még csak a legapróbb nyomai se tűnt fel rajtunk, és mindenki arcáról a boldogság sütött le. Csak én nem értettem mi történik. Felnézve az égre a madarak egyenletes repülését néztem. Mély levegőt vettek és leszorítottam a szemhéjam. Derekam körül gyengéd szorítást éreztem, mire felpattant a szemem. Kék kabát ujjai tűntek fel hasam tájékán. Szembe fordultam az engem ölelő fiúval és újra Jimin állt előttem. Még mindig narancssárga hajjal, ami egyre jobban illett széles mosolyához. Arcomra vezette a kezét és lassan felém kezdett hajolni. Minden mozdulatát óvatosan figyeltem. Éreztem apró ujjait az arcomon és éreztem hűvös leheletét egyre közelebb érve a számhoz. Végül becsuktam a szemem és átadtam magam a könnyű, lágy csóknak, amit ajkaimra adott. Derekát egyik kezemmel magamhoz húztam, másikkal pedig hajtincsei közé túrtam ujjaimat. Óvatosan ajkaimba harapott, majd belemosolyogva csókunkba elvált ajkaimtól. Mikor kinyitottam a szemem, egy teljesen idegen helyen találtam magunkat. Egy szobában voltunk ketten. A padlót szétszakadt párnahuzatok és hófehér tollpihék terítették be. Korábban egy párnacsata helyszíne lehetett ez a szűk, üres szoba.
- Mindennap jönni fogok, hozzád ne aggódj - simított végig arcomon.
- Miről beszélsz? Hova jössz mindig? Mi ez a hely? - bombáztam kérdéseimmel. Körül nézett és széles vigyor tapadt az arcára. Karját a nyakam köré fonta és lerántott a tollak közé a földre. Mosolyogva feküdt mellettem a puha pihék között. Kezembe vettem a tollakat és közelebbről is megcsodáltam. Jimin engem nézett, majd mikor felé fordultam, eltűnt arcáról a mosoly. Könnycseppek gyűltek a szemébe és mellkasomra borulva sírni kezdett.
- Mi történt Jimin? - kérdezem, de nem reagált kérdésemre - Miért sírsz? Válaszolj már! - ültem fel alóla, mire eltávolodott tőlem.
- Hoseok! Ébredj, fel kérlek - könyörgött könnytől csillogó szemekkel.
- De... Nem tudom, hogy... - kezdtem, de mielőtt befejezhettem volna, újból csókolni kezdett. Nyakam köré fonta karjait és nyelvével utat törve hevesebben csókolt az előzőnél. Hirtelen elvált tőlem és mikor kinyitottam a szemem már sehol sem láttam a narancssárga hajú fiút. Jimin egyszerűen eltűnt a kezeim közül és egyedül ültem tovább a tollakkal megtöltött szobában. Fogalmam sincs mi történt. Nem tudtam hol voltam, nem tudtam miért voltam ott, nem tudtam mi volt ez az egész. Kétségbe voltam esve. Ez csak egy álom... de ahhoz mégis annyira valóságos... És fogalmam sem volt, hogy ébredjek fel. Kivettem a toll kupac közül egy marékkal és az ujjaim között morzsolgatni kezdtem azt. Közelebb hajoltam hozzá és még jobban megnéztem. Annyira valóságos volt. Annyira gyönyörű. Kitartottam a tenyerem és elfújtam a benne lévő tollakat. Szerte szétszálltak a levegőben és lassan, nyugodtan értek újra földet. Éles pittyogás törte meg az eddigi néma csöndet, amire éles fájdalmat kezdtem érezni a fejemben. Kapkodni kezdtem a fejem, keresve, hogy honnan jöhetett a folyamatos pittyogás. A szobában a tollakon kívül semmi nem volt, valahonnan mégis idegesítően hangosan hallatszott az éles hang.
Pitty... Pitty... Pitty...
A fejem egyre jobban kezdett hasogatni, mire odakaptam hozzá. Beletúrtam a hajamba, ezzel próbálva kiegyenlíteni a fejemben lévő fájdalmat.
Pitty... Pitty... Pitty...
Élesebben és élesebben tört fel a hang, ami egyre jobban kínzott. A fájdalom miatt torkom szakadtából felüvöltöttem, és visszadőltem a tollak közé. Összeszorítottam a szemeimet, majd a leghangosabb gépies pittyogásra, újra felpattantak a szemeim.
Résnyire nyitottam a szemeimet és az éles fehér fény szinte kisütötte a szemem.
- Hoseok - hallottam meg Jimin rekedtes hangját. Az ágyam mellett ült, ismét a megszokott kisfiús arcával és fekete tincseivel. Éles fájdalom hasított a fejembe, majd a lehető legszorosabban ölelt magához. A mellette álló nő megkérte, hogy álljon arrébb és lekapcsolta rólam az idegesítően csipogó lélegeztetőt. Most tisztult csak ki előttem igazán, hogy egy kórházban vagyok. Szerelmem közelebb húzta hozzám a székét és keservesen sírva fürkészte arcom.
- Jimin - próbáltam megszólítani, de a hangom rekedtes és alig hallható volt.
- Itt vagyok - mosolygott az ágyam mellett ülő. A szemhéjam elképzelhetetlenül nehéz volt, így arra késztetett, hogy lecsukjam azokat és csak nehezen tudtam felnyitni őket. Jiminre, majd a doktornőre pillantottam.
- Ha bármi baj történik, kérlek, szólj Jimin azonnal. Itt leszek az ajtóban - mondta, majd kiment.
- Mi történt? Hogy-hogy itt vagy? - kezdtem bele kérdéseimbe.
- Hát mennyire emlékszel?
- Hát... - vettem egy nagy levegőt, ami elég jól esett most - Arra, hogy haragudtál rám és kémia órán elaludtam. Amikor felébredtem pedig az egész teremben füst volt. Ennyi. Mennyi idő telt el? Hogy bocsájtottál meg? Hol vannak a többiek? - eresztettem felé az összes benne felgyűlő kérdést.
- Hoseok ne beszélj annyit, pihenned kell - nyugtatott le - Elmondok mindent. Négy hét telt el azóta, hogy kómába estél. Az egyik osztálytársad mást kevert a palackba ezért az olyan reakcióba lépett, hogy felrobbant. De esküszöm, megverem, csak kerüljön a szemem elé - mondta idegesen, amin kénytelen voltam elmosolyodni - Yoora rohant oda hozzám, hogy te bent maradtál. Több sem kellett azonnal a termetekbe futottam és megpróbáltalak kihozni, de annyira fullasztó volt a füst, hogy én is elájultam és három nap kómába estem - meghallva, hogy ő is kómába esett, szóra nyitottam a számat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy vele teljesen rendben van minden, de mielőtt bármit mondhattam volna, mutató ujját ajkamra tette, jelezve, hogy ne szóljak bele - A negyedik napon már kiengedtek. Később ne tudd meg mennyire borzalmas volt túlélni a napjaimat, hogy nem voltál velem. Kötelező volt iskolába mennem bár mennyire is könyörögtem, hogy ne. Mindennap bejöttem hozzád, és elmeséltem mik történtek persze tudom, hogy nem hallottad.
- De! - kiáltottam fel, tudtára adva, hogy igenis hallottam.
- Micsoda? - kerekedett ki a szeme.
- Nagyon-nagyon ritkán hallottalak, de nem tudtam mi történik, fizikailag nem voltam magamnál. Mesélj tovább - kértem.
- A fiúk is nagyon sokszor bejöttek velem együtt. Mindig körbeültünk téged és beszélgettünk. A megbocsátás pedig elég egyszerű volt. Szerinted képes lettem volna úgy hagyni téged az osztálytermedben?
- Igen - nevettem fel egy kicsit.
- Hülye vagy. Sosem tettem volna ilyet és nem is tennék bármennyire haragudtam rád - most érzem csak igazán mennyire sok idő telhetett el nélküle. Nem vágyok semmi másra, csak, hogy végre az ajkaira tapadhassak és el se váljak tőle, addig, amíg meg nem fulladok. Mosolyogva felültem és az ágytámlájának dőltem.
- Örülök, hogy itt vagy - néztem szemeibe.
- El se tudod képzelni mennyire hiányoztál - halkult el a hangja, miközben közelebb hajolt hozzám.
- Akkor tényleg nem haragszol már rám? - kérdeztem.
- Dehogyis - mosolygott majd ajkaink egymáshoz értek és úgy falta az ajkaimat, ahogy ezelőtt még soha. Miután zihálva elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek döntötte.
- Szeretlek Hoseok és sosem akarlak elveszíteni - suttogta.
- Én is szeretlek Jimin és sajnálom a múltkorit - válaszoltam, majd újra vad csókba kezdtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése